Novelláim

Kriszti versenyére írt novellám, mellyel a 3. helyezésig jutottam! Nem mellesleg a legelső novellám! :)))

Remélem tetszeni fog! :)

Kalandos nyári élményem

A nevem Jane Roberts. 2 éves koromban költöztünk Magyarországra a szüleim válása miatt, ami állítólag korántsem volt mentes a családi botrányoktól. Anyu mindent megtesz azért, hogy ne ismerjem meg az apám. Az összes fényképet eltüntette, amin ő szerepelt. Los Angeles egyre felkapottabb város, bár nem mintha akkor nem lett volna az... Anyu valószínűleg biztosra akart menni, hogy ne találkozzanak és én se lássam őt.

'Szia, kincsem! Sajnos el kellett utaznom Los Angeles-be, 2-3 hét múlva jövök. Raktam pénzt a konyhaasztalra, NEM RUHÁKRA! Csak vészhelyzetre!   Csók: Anyu.' - állt a szekrényemen, egy kis cetlin.

- Remek. - morogtam. Az én divattervező anyám lelépett az apám városába, engem meg itthon hagy... Kipattantam az ágyból, lezuhanyoztam és felöltöztem. A nadrágom zsebébe belegyömöszöltem a pénzt és hívtam egy taxit, ami pár percen belül meg is érkezett.

- Hova tetszik? - mosolygott fülig érő szájjal a sofőr.

- Nem tetszik, de a reptérre... - hervasztottam le a vigyort a képéről.

Viszonylag gyorsan odaértünk. Megvettem a jegyet és leültem. A gépem fél óra múlva indult. Addig az időmből kitellett, hogy vegyek magamnak az útra valami ehető cuccot. Egy pizzánál akadtam meg, ami bőven megfelelt a célnak.

- A Los Angeles-be tartó gépre az utasok megkezdhetik a felszállást! - közölte a hangosbemondón keresztül egy középkorú hölgy, mire felálltam és felballagtam a repülőre, majd megkerestem a helyem, ami meglepetésemre foglalt volt.

- Elnézést, de azt hiszem, hogy az én helyemen ül... - kezdtem egy nagyobb termetű férfinek.

- Nem érdekli őket, hogy hol ül! Üljön az én helyemre...! - mordult fel és két horkoló ember közötti üres székre mutatott, mire elfintorodtam.

- Hé! Mellettünk még van egy hely! - szólt valaki a hátam mögül. Megfordultam és egy barna hajú és szemű srác állt előttem.

- Köszönöm. - mosolyogtam és a nyomába szegültem, majd leültünk.

- Ő a nővérem, Bri. A nevem Daniel... Vagyis csak Dan. - nyújtotta a kezét én pedig furcsán néztem rá, de megráztam. - Tudom, nem éppen magyar nevek, mivel Los Angeles-i vagyok, de pár rokonunk itt él. - magyarázta.

- Én tulajdonképpen nem tudom eldönteni, hogy minek mondjam magam. Los Angeles-ben születtem, de a szüleim elváltak és Magyarországra költöztünk. Jane vagyok. - néztem mélyen a szemeibe.

Az út további részén érdektelen dolgokról beszéltünk aztán elaludtunk, de gyorsan repült az idő.

Mielőtt leszálltunk a gépről el sem tudtam képzelni, hogy mibe vágtam bele. A tömegtől szinte mozdulni sem tudtam. Hihetetlen, hogy mekkora az a város. Elővettem egy cetlit, amire apu címe volt felírva. Ez is abból az egyetlen nekem küldött levélből származik, melyet sikerült megmentenem. A lakása mellé le volt írva a telefonszáma is, amit azonnal be is pötyögtem volna a telefonomba, ha ki nem verik a kezemből. Aztán valaki felvette és ment vele tovább.

- Hé! Hé, az az enyém! - kiabáltam, de mintha a falnak beszéltem volna. A srác csak ment tovább vele. - Gratulálok! - morogtam. Kimentem az úthoz és próbáltam magamnak taxit fogni és megerőltettem az angoltudásomat is. Elég jól megértettük egymást. Vagy két-három órát kocsikáztunk, mire kirakott egy kertes ház előtt és elköszönt. Remegő kézzel kopogtam be a faajtón. Azonnal kinyitotta egy lány, de megszólalni egyikünk sem tudott. A pontos másom nyitott nekem ajtót. A világosbarna, hullámos haja a vállát súrolta, a szemei égszínkékek. Még a magassága is pontosan megegyezett az enyémmel. Ő is tátott szájjal bámult, ahogyan én is. Végigmértük egymást, majd hirtelen egy 40-es éveiben járó férfi szólalt meg mögüle.

- Jane? - kérdezte kissé rémülten. - Jane Roberts vagy? - kérdezte angolul, mire csendesen bólintottam. - Atyaég! - folytatta és szorosan megölelt. - Anyád is veled jött?

- Azt sem tudja, hogy leléptem otthonról... - nevettem idegesen. A lány fogta magát és bevonult a nappaliba, s apu is beinvitált engem. Leültetett a kanapéra a 'klónom' mellé, miközben ő odavonszolt egy széket és letelepedett rá.

- Szóval... Miért is hasonlítunk egymásra ennyire? - kérdezte a csaj.

- Egypetéjű ikrek vagytok... - válaszolt, mire mindketten egy 'mivan?!'- kiáltottunk pontosan egyszerre. Egymásra néztünk és hangosan nevetni kezdtünk.

Apu mindent elmesélt. Dióhéjban annyit, hogy mikor elváltak 'elfeleztek' minket. Egyikőnk került anyuhoz, másikunk apuhoz.

- Még jó, hogy emeletes ágyam van. Csak lepakolunk az alsó részéről és már van is hol aludnod. - Hilary, az újdonsült ikertestvérem, mire elmosolyodtam. Megragadta a kezem és bevonszolt a szobájába. - Figyelj. Van egy ötletem.

- Ez rosszul kezdődik... - nevettem.

- Hé! Nem is tudod, hogy én milyen jó tervekkel szoktam előállni. - mosolyogta. - Van anyudnak... Vagyis anyunak valakije?

- Nincs. De azt tudom a naplójából, hogy örülten szerelmes apuba, de próbálja temetni a múltat, anélkül, hogy beletörődne abba, hogy szereti, és nem tudja kitörölni az életéből. Bármennyire is próbálja, nem megy neki. - sóhajtottam.

- Ugyanez apu is. Ő is próbál mindent elfeledni, pedig teljesen bele van zúgva.

- És mi az ötlet?

- Össze kéne őket hozni... - hunyta le a szemeit a reakciómra várva.

- Ez jó! Mikor kezdjük? - csillant fel a szemem.

- Miután megismertük egymást... Mesélj el minden fontosat magadról! A szokásaid, a kedvenc cuccaid... Mindent! - nevettünk.

Órákon át beszéltünk aput figyelembe se véve. A nap végére szó szerint mindent tudtunk egymásról, csak gyakorolásra volt már szükség.

- Jane! Mit szeretnél enni? - dugta be apu az ajtón a fejét és közénk nézett. Valószínűleg nem tudta még eldönteni, hogy ki-ki, aminek mi persze nagyon is örültünk.

- Pizzát! - válaszolt az ikertestvérem, mire egy bólintást kaptunk válasznak. Hangos nevetésben törtünk ki, mire apu elénk állt.

- Hilary vagy, ugye?! - emelte fel a szemöldökeit.

- Igen, de pizzát kérek... - közölte úgy, hogy már lassan a könnyei potyogtak, ahogyan nekem is.

*éjjel*

- Ez jó lesz így? - kérdeztem suttogva. Egy kész terv volt a kezemben, hogy hogyan hozzuk össze a szüleinket.

- Persze, hogy jó lesz! Minden mozzanatot megszerveztünk! Holnap végrehatjuk a tervet. - kapcsolta le a lámpát Hilary, majd lassan az álmok világába értem, ahol lejátszódott az egész napom, mintha újra átéltem volna.

- Jó reggelt! - rázott fel az ikertestvérem.

- Atyaég! Mennyi az idő? - kérdeztem kómásan. A szemeim hosszas küzdelem után nyitódtak csak ki.

- Fél hat, de el kell kezdenünk készülődni!

- Ilyenkor nincs is nyitva semmilyen ékszerbolt! - morogtam.

- Los Angeles-ben vagy, szivi. - nevetett, mire a fejemre húztam a takarót. Hirtelen csend lett, majd újabb lépéseket hallottam közeledni felém.

- Ha úgy nem, hát akkor majd így... - sóhajtott egyet, majd egy kancsó hideg víz landolt rajtam.

- Hilary! Te meg mi a francot csinálsz? Elment az... - emelkedett a hangom egy oktávval feljebb, de a kis klón betapasztotta a számat. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy a szomszéd szobában a tervünk egyik alanya szunyókál békésen.

- Öltözz át és induljunk! - kaptam a parancsot, mire csak bólintottam és a ruháimmal a kezemben becammogtam a szobához tartozó, saját fürdőszobába. Lezuhanyoztam, megmostam a fogam és felöltöztem. Visszamentem az idegesen toporzékoló Hilary-hez.

- Na végre! A taxi bármelyik percben itt lehet. Sietnünk kell! - futottunk ki az utcára. Még elég kihalt volt, legalábbis a külvárosban. A fuvarozónk már oda is parkolt a ház elé. Mi bepattantunk és megadtuk, hogy hová vigyen minket. Egy óra múlva az áhított ékszerbolthoz értünk. Kiszálltunk és berontottunk, mint akik kirabolni készülnek. Az eladó kikerekedett szemekkel bámult minket, mi pedig nevetni kezdtünk.

- Ezt még nekünk is meg kell szoknunk. - mondtuk szinte szinkronban.

- Rendben. Mit szeretnének? - kérdezte egy középkorú hölgy.

- Eljegyzési gyűrűt... Fogalmunk sincs milyet, de valami nem túl drágát. - válaszoltam.

- Erre. - intett a nő, hogy kövessük.

- Ez lesz az! - kiáltott fel Hilary egy vékony fehérarany gyűrű láttán.

- Igen. Ez kell nekünk! - helyeseltem. Megvettük, majd egy csicsás kis dobozkát is kaptunk mellé. - Már csak fel kell hívnunk anyut útközben. - volt olyan kedves a sofőr, hogy megvárt minket. Beültünk és indultunk is haza.

- Hilary, add a telefonod. - mondtam, mire a kezemben termett egy piros BlackBerry. Azonnal tárcsáztam anyu számát. Azonnal felvette. - Szia, anyu, Jane vagyok! Itt vagyok Los Angeles-ben. - mondtam és bediktáltam apuék címét. - Azonnal gyere ide, mert ellopták az összes cuccom a pénzemmel és a telefonommal együtt és nem tudok eljutni hozzád! - hazudtam.

- Mindjárt ott vagyok! - kaptam a választ és kinyomta.

- Pipa! - mosolyogtam.

Most valahogy sokkal gyorsabban értünk haza. Becsempésztük apu zsebébe a gyűrűt és átöltöztünk két teljesen egyforma egybe ruhába.

- Miért is van neked ebből kettő? - kérdeztem.

- Nem tudom, de most jól jön. - kaptam a választ. Mindketten kivasaltuk a hajunkat és ugyanúgy sminkeltük ki magunkat. - Tökéletes. - mondtuk, mire csengettek. Egyszerre mentünk ajtót nyitni. Anyu állt velünk szemben óriási döbbenettel az arcán.

- Ezt meg hogy? - nyögte ki, mire magunkkal ráncigáltuk a nappaliba és leültettük. Mindent elmagyaráztam neki, kivéve azt a részt, hogy össze akarjuk őket hozni. - Beszélnem kell apátokkal.

- Itt vagyok. Azt hiszem ki kéne mennünk a kertbe. - válaszolt kómásan az említett, majd a hátsó ajtón keresztül távoztak. Próbáltunk hallgatózni, de nem hallottunk semmit. Izgatottan bámultunk a kulcslyukon keresztül felváltva.

- Nem veszekednek. Ez jó hír? - kérdeztem idegesen.

- Minden bizonnyal... - húzódott mosolyra a szája, majd hirtelen nyílt az ajtó.

- Hogy juthatott az eszetekbe ilyen őrültség? Tudod mennyire aggódtam?! - nézett rám anyu.

- Hogy tudod megkülönböztetni őket? - kérdezte apu.

- Tippelek. - kapta a választ, mire mindenki nevetni kezdett.

- Jó, hogy újra együtt a család. - jelentettem ki önelégülten. - Ugye együtt is maradunk?! - kérdeztem félelmet érezve.

- Ez nem hiszem, hogy jó ötlet... - kezdte anyu.

- Anya! Kérlek! - folytatta Hilary, mire az édesanyánknak könnycseppek gyűltek a szemébe, ahogyan nekünk, a két 'gyereknek' is.

- Amy, azt hiszem, nem tehetünk mást. - nézett apu a volt feleségére.

- De igenis van. Figyelj, sajnálom, de nekem ez nem fog menni.

- Mégis miért nem? Van két csodálatos lányunk, akik most azért küzdenek, hogy újra együtt legyünk és...

- Mi és?

- És én pedig szeretlek! - nyögte ki végül nagy nehezen a férfi, aki egész végig hiányzott az életemből. Az apám! Anya lehunyta a szemét és sóhajtott egyet.

- Nem volt jó ötlet szétválasztani az ikreket. - mosolyodott el végül. Hilary odabújt apuhoz és súgott valamit a fülébe, mire ő a zsebéhez nyúlt és elkerekedett a szeme. Lassan letérdelt...

- Amanda Williams, hozzámjössz feleségül? - próbálta leplezni az idegességét több-kevesebb sikerrel. Anyu ránk emelte a tenkintetét, mi pedig megszorítottuk egymás kezét és bólintottunk.

- Egy feltétellel. - hunyta le a szemét.

- Bármit!

- Magyarországon fogunk élni. - jelentette ki. Hilary megremegett.

- Hogy fogom én megtanulni azt a nyelvet?! - súgta a fülembe.

- Segítek! - mosolyogtam.

*1 hét múlva*

Az esküvő álomszerűre sikeredett. Én voltam apu tanuja, Hilary pedig anyué. A ruhánk teljesen ugyan olyan volt. A hajunk is. Senki sem tudott megkülönböztetni minket, aminek persze nagyon is örültünk, bár ha máshogy is néz ki az öltözékünk, akkor is csak a szüleink tudnak megkülönböztetni. Állítólag az én hangom egy picivel magasabb, de azt is nagyon nehéz észre venni. A barátaink például rendszeresen hívnak engem Hilary-nek, a tesómat pedig Jane-nek, amit mi ki is használunk. A tanárokat elég könnyű lesz átverni, ha mondjuk a 'klónom' nem tanult, akkor felelek helyette. Bár elég rosszul is elsülhetett volna a mi kis tervünk, a szerencse nem hagyott el minket, így ismét Magyarországon vagyunk, remélem véglegesen. Hilary már most nagyon jól halad a nyelvünkkel, mondjuk elég vicces, ahogyan próbálja felolvasni a szavakat. Például azt, hogy sarok, általában úgy olvassa, mintha valaki fogná a nyelvét. Azt hiszem mindenki tudja, hogy akkor mit lehet hallani...

Mindenesetre vicces egy új életnek nézünk elébe, az egyszer biztos...