Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést.
Egyre közelebb hajolt hozzám, én pedig akaratlanul követtem a mozdulatait, míg az ajkaink össze nem értek. Lassan magához húzott és leültetett az ágyra, miközben egyre szorosabban ölelt magához. Beletúrt a hajamba, mit egy mosollyal nyugtáztam és rájöttem, csókkal is lehet ütni, talán némely csók súlyosabb sebet ejt, mint a bot. Halálos is lehet. Az én esetemben például az volt. Halálos, kiábrándító, ironikus és egyben rémületbe ejtő. Halált jelentett a Jake iránti érzelmeimre nézve, kiábrándító, hogy most annak a konkrét ellenségével csókolóztam, akibe eddig szerelmes voltam, vagyis úgy éreztem. Ironikus és egyben rémületbe ejtő is, mert a legjobb barátom., aki most éppen kórházban fekszik miattam.
Lassan, zihálva távolodtunk el egymástól. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Mike iránt így fogok egyszer érezni.
*Mike szemszöge*
A szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna törni a helyéről. Mindenről megfeledkeztem. A helyről, az időről, az előtte történtekről. Mikor elhúzódtunk egymástól, levegő után kapkodva rájöttem valamire. Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb. Ez esetben pedig valószínűleg én. Talán ez túl gyors volt. Már 3 éve változatlanul, sőt, inkább napról napra egyre jobban szerettem Kate-et, ő pedig csak úgy kezelt engem, mint a legjobb haverját, akire bármikor támaszkodhat, de ennél semmi több. Most pedig, hogy azt hitte, meghalhatok, hirtelen megváltozott minden. Nincs az az ember, aki képes volna hazudni, vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe néz, pedig vagy ezerszer történt meg, hogy kettesben csak ültünk egy padon, egymást bámulva és elmélkedve az életünk nehézségein, de egyikőnk sem vett észre semmit sem a másikon. Csak azt tudtam, hogy szeretem és bármit megtennék azért, hogy ne csak barátként tekintsen rám, de ez teljességgel lehetetlennek tűnt, bár a remény mindvégig bennem élt. Még akkor is, amikor Jake és Kate összejöttek. Az érzéseim megmaradtak, csak próbáltam elrejteni a legmélyebb zugokba. És, bár még csak 16 éves vagyok, tapasztalatból tudtam, hogy nincs az a nő, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha ez a szerelem lehetetlennek tűnik, és a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben tör a felszínre.Ezért őszintén szólva félek. Félek, hogy ez az érzés csak átmeneti. Félek, hogy csak a tettemnek szól. Félek.
*Kate szemszöge*
Legszívesebben megállítottam volna az időt, vagy visszapörgettem volna újra és újra azt a pillanatot, mikor megcsókolt, de Mike-on már nem ezt tudtam felfedezni. Az arca kifejezéstelen volt, csak bámult maga elé. Nem értettem, hogy mi baja.
- Mike? Mi az?
- Miért? - erőltetett egy mosolyt az arcára.
- Nem tudom. Olyan furcsa vagy...
- Most csókoltam meg azt a lányt, akit több mint 3 éve szeretek. Nem tudom hogyan fejezhetném ezt ki máshogy. - nevetett és megölelt, de nem úgy, mint egy barátot...
- Úristen, Mike! - rohant be valaki az ajtón, akiről teljesen megfeledkeztem. Az egyik legjobb barátnőm, akinek a pasija épp most vallott nekem szerelmet. Rachel... - Úgy aggódtam érted! - túrt el a helyemről. Iszonyatosan éreztem magam. Csak néztem, ahogyan Mike őt is megcsókolja, talán ugyan úgy, ahogyan engem. Lassan hátrálni kezdtem, majd kiléptem az ajtón, keresztül mentem a folyosón. A liftből éppen kiszállni készülődtek az emberek, így meg sem kellett állnom, azonnal beléphettem.
*1 óra elteltével*
Utam a kórházból egyenesen haza vezetett, ahol bepakoltam a következő napra, ugyanis újra iskola...
*Kate szemszöge*
Legszívesebben megállítottam volna az időt, vagy visszapörgettem volna újra és újra azt a pillanatot, mikor megcsókolt, de Mike-on már nem ezt tudtam felfedezni. Az arca kifejezéstelen volt, csak bámult maga elé. Nem értettem, hogy mi baja.
- Mike? Mi az?
- Miért? - erőltetett egy mosolyt az arcára.
- Nem tudom. Olyan furcsa vagy...
- Most csókoltam meg azt a lányt, akit több mint 3 éve szeretek. Nem tudom hogyan fejezhetném ezt ki máshogy. - nevetett és megölelt, de nem úgy, mint egy barátot...
- Úristen, Mike! - rohant be valaki az ajtón, akiről teljesen megfeledkeztem. Az egyik legjobb barátnőm, akinek a pasija épp most vallott nekem szerelmet. Rachel... - Úgy aggódtam érted! - túrt el a helyemről. Iszonyatosan éreztem magam. Csak néztem, ahogyan Mike őt is megcsókolja, talán ugyan úgy, ahogyan engem. Lassan hátrálni kezdtem, majd kiléptem az ajtón, keresztül mentem a folyosón. A liftből éppen kiszállni készülődtek az emberek, így meg sem kellett állnom, azonnal beléphettem.
*1 óra elteltével*
Utam a kórházból egyenesen haza vezetett, ahol bepakoltam a következő napra, ugyanis újra iskola...
