18. Fejezet / Ez nem vicces! /

Nem szívesen rakom fel a részt, mivel az előző fejezethez is csak 1 komment érkezett és ez eléggé letörte a hangulatomat, nagyban befolyásolva az eseményeket! ;)) De nem húzom tovább...! És bocsi előre is! (majd rájössz, hogy miért, ha elolvasod! :D ) 

Pussz!♥

- Kislány! - rikácsolt bele a fülembe valaki és ijedtemben sikítottam egyet, mire két hangos kacagást kaptam válaszul és felpattantam.
- Idióta! - bokszoltam vállba nevetve. - Te nem Rachel-lel vagy?
- Most nem. - kacsintott. - Hát téged sem lát minden nap az ember.
- Csak az olyan emberek nem látnak, mint te! - emeltem fel mosolyogva az egyik szemöldököm.
- Szóval így állunk?
- Így! - vágtam rá, mire felkapott és kirohant velem a kertbe, miközben eszeveszettül kapálóztam a karjaiban. Lauren a nevetéstől fulladozva követett minket. - Engedj el te...!
- Én mi?! - tartott egy kis szünetet. - A helyedben meggondolnám, hogy mit válaszolok!
- De mivel nem vagy a helyemben, ezért MAJOM! - kiáltottam, miközben hirtelen szétfeszítettem a kezeit.
- Ez nagyon meg fogod bánni! - futott utánam.
- Gondolod? - kaptam fel a slagot és megnyitottam a csapot.
- Tudom! - ordította a vízzuhatag alól és odafutott hozzám. Elkapta a kezem és próbálta rám irányítani a vizet, viszonylag sikeresen.

***

- Csurom víz a hajam!
- És a felsőd is! - vágta rá Mike, mire megforgattam a szemem. - És szerintem a melltartód is. - eresztett el egy vigyort, mire fogtam magam, kilöktem a szobából, becsaptam az ajtót és bezártam.
- Adom! - mosolygott Lauren és a gardróbjához lépett, majd fél perc múlva a kezembe nyomott egy farmer forrónacit, rózsaszín atlétát és egy fehérnemű szettet. Gyorsan átöltöztem, miközben Mike dörömbölt.
- Látom, elkéstem...! - esett be Mike az ajtón, mikor kinyitottam.
- Perverz! - nevettem.
- Ez van... - húzta el a száját. - Viszont a helyedben vigyáznék, hogy mit mondok.
- Mondtam már, hogy nem vagy a helyemben. - forgattam meg a szemeim, mire mögém lépett és megcsikizett, amit egy óriási sikítással könyveltem el, majd magához rántott.
- Látom jól elvagytok. - hallottam meg egy ismerős hangot. Eszeveszettül fájt a felismerés mikor szemben találtam magam Jake-kel.
- Te hogy kerülsz ide?! - nyeltem egyet. - Mike eressz már el! - hámoztam le magamról az említett kezeit.
- Nem tudhatod, hogy mire készül...! Lehet, hogy mindjárt neked ugrik és megfolyt. De én megmentelek! - húzta ki magát büszkén.
- Állj már le! - bokszoltam vállba nevetve. - Tehát? - fordultam vissza Jake-hez.
- Már vagy egy órája várlak a parton... De találkoztam Rachel-lel és azt mondta, hogy itt keresselek. Így itt vagyok.
- Mióta?
- Fél órája... - hajtotta le a fejét egy mély levegővétel közben. - De látom, Mike mellett döntöttél. - bökött az említett felé, mire kitört belőlem a nevetés.
- Mi?! Hogy én...? Hogy én és Mike? Na ne!
- Láttam, hogy milyen jól elvagytok...! - ha ölni tudott volna a szemeivel...
- Mivel a legjobb barátom! - emelkedett egy oktávval feljebb a hangom.
- Mike... Még mindig szerelmes vagy Kate-be? - nézett az említettre.
- És ha igen?! - húzta fel egyik szemöldökét és egy féloldalas mosolyt is eleresztett Mike.
- Ez k*rvára nem vicces, fiúk! - pirítottam rájuk. (szerk. megj.: bocsi a csúnya szóért, de így hitelesebb :$ )
- Nem is annak szántuk. - válaszolt Jake, mire fogtam magam és kirohantam a házból. Át az utcákon, egyenesen az erdő felé. Nagyjából fél percig hallottam még, hogy utánam kiabálnak, de nem érdekelt. Csak futottam és futottam, míg el nem értem a célom.

*Jake szemszöge* (szerk. megj.: úgysem volt még ilyen :DD )

- Kate! Ne csináld már! Gyere vissza! - kiáltottam utána, de mintha meg sem hallotta volna. - Gratulálok! - fordultam Mike felé. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, amiért ugyanaz a csaj kell neki, aki nekem...
- Még hogy nekem gratulálsz? Te csin...
- Igen neked. - löktem meg.
- Srácok fejezzétek már be! - szólt ránk Lauren.
- Igaza van! - folytatta Mike.
- Mi van? Betojtál? - nevettem.
- Na jó. Ne a mi házunk közelében verjétek szét egymást! - próbált eltolni minket Lauren.
- Ma este hatkor, tengerpart! - mondtam hátat fordítva Mike-nak és elindultam haza.
- Szeretettel várlak! - kiáltott utánam, mire megforgattam a szemeim.

*Kate szemszöge*

Éppen odaértem az erdőhöz, amikor a telefonom eszeveszett zúgásba kezdett. 'Lauren hív' állt a kijelzőn.
- Igen, jól vagyok és nem, nem akasztottam fel magam, kösz, hogy aggódsz. - szóltam bele mosolyogva.
- Most nem erről van szó, bár igen, aggódtam. - éreztem, hogy ő is mosolyog. - Ezek verekedni fognak! - kiáltotta.
- Mi van?! - vettem egy mély levegőt és próbáltam nyugtatni magam azzal, hogy biztos csak át akar verni.
- Hatkor a tengerparton lesznek! Oda kell mennünk, mielőtt kinyírják egymást!
- Ömm.. Várj! Most fél hat van! - néztem az órámra. - Úristen! - kiáltottam el magam, majd futásnak eredtem.
- Ott várlak! - nyomta ki.

17. Fejezet / Ugye nem fogod elküldeni?! /

- Figyelj... Eltűnök az életedből, csak mondd, hogy már nem szeretsz és mondd még egyszer, hogy nincs rám szükséged. - hunyta le a szemeit és egy könnycsepp gördült le az arcán. Hosszas kínlódás után sem tudtam megszólalni, mire lassan felnyitotta szemeit és hátrálni kezdett. Az esőcseppek a hajából csöpögve végigfolytak az arcán, keveredve a könnyeivel. Nem tudtam megszólalni. Mintha hirtelen eltűnt volna a hangom.

- Várj! - nyögtem ki végül, majd megindultak a szavak belőlem is. - Nem mondom, hogy már nem szeretlek, mert az nem igaz, mint ahogyan az sem, hogy nincs rád szükségem. - mondtam, mire felcsillant a szeme. -  De a történtek után az irántad érzett bizalmam nem kis mértékben ingott meg és szinte teljesen átalakult...
- Mivé? - sóhajtott.
- Haraggá. - tartottam kis szünetet. -  Gyűlöletté.
- Szeretet / gyűlölet. Nagyon kevés választja el őket...
- De mégsem ugyanaz a kettő.
Nyelt egy nagyot, majd folytatta. - Akkor itt a vége?
- Fogalmam sincs.
- Ha itt hagylak és azt mondom, hogy estére döntsd el, akkor megteszed?
- Talán...
- Igen, vagy nem?
- Igen. - vettem mély levegőt.
- Akkor este ugyanitt. - fordított hátat, majd elsétált.

*1 óra múlva*
Mindent elmeséltem Lauren-nek és Rachel-nek. Szinte szóról szóra az egész Jake dolgot tudták már, mikor eljutottam odáig, hogy kikérjem a véleményüket.
- Ugye nem fogod elküldeni?! - hitetlenkedett Lauren.
- Nem tudom. - húztam el a szám szélét.
- Akkor mond el, hogy... Hogy mit érzel. Szereted még?
- Igen. Nagyon is szeretem. - sóhajtottam. - De halvány lila gőzöm sincs arról, hogy mit kéne tennem. Ezerszer végiggondoltam mind a két esetet. Ha megbocsátok neki, akkor mindig bennem lesz a félsz, hogy mi van, ha újra megcsinálja, csak éppen sikerül neki a tudtom nélkül. Vagy ha véletlenül is rajtakapom. Valószínűleg belehalnék. De ha nem bocsátok meg, akkor pedig a hiánya fog megölni... - fakadtam ki.
- Fogalmam sincs, hogy én a helyedben mit tennék, mert nem érzem ugyan azt, amit te. De szerintem maradj vele, mivel nem hiszem, hogy újra megtenné, ha itt küzd érted. - fejtette ki a véleményét az eddig szótlan Rachel is.
- De... - kezdtem.
- Nincs de. - vágott a szavamba Lauren. - Ha együtt maradtok, akkor a halálod előtt még lesz jó pár boldog pillanatod, de ha nem akkor csak a hiánya fog benned maradni. - nevetett.
- Nagyon vicces. - mondtam komoran.
- Tehát akkor tudod mit kell tenned, igaz Kate? - kérdezték.
- Azt hiszem... - válaszoltam nem túl meggyőzően.
- Na jó. Nekem mennem kell. - nézett az órájára Rachel. - Sziasztok! - lépett le meg sem várva, hogy elköszönjünk tőle.
- Vele meg mi történt? - kérdeztem Lauren-t.
- Mike történt. - nevette.
- Már el is felejtettem. - húzódott nekem is mosolyra a szám. - Azóta még mindig együtt vannak?
- Ők bírják. Nagyon is jól bírják. Veled és Jake-kel ellentétben.
- Kösz. - morogtam.
- Figyelj. Bocs, de ez az igazság. Egyszer együtt vagytok, egyszer nem. Én már nem tudom követni.
- Eddig kétszer váltunk csak szét. Nem olyan nehéz észben tartani, hidd el!