22. Fejezet / Rossz társaság /

Bocs, enyhén a padlóra kerültem, úgyhogy ez a fejezet sz*r lett, mivel spontán írok és így mindig a hangulatomhoz illik a rész. Már sokat vártam az írással, hogy hátha továbblépek, de nem megy...! Egyszerűen nem megy, ezért újra és újra beleesek abba a gödörbe, amit próbálok elkerülni. Hiányzik, de már soha többet nem láthatom. Még a sírjához sem merek elmenni, mert félek, hogy kitörik belőlem minden, amit eddig mélyen benn őrizgettem... Igazából most is potyognak a könnyeim, de mindegy. Már nem bírom... Valószínűleg egy jó ideig (vagy már egyáltalán) nem lesz rész... Mindegy, nem húzom az agyatokat, mert rohadtul nem érdekel senkit sem.

*Hétfő*

Álmomtól az ébresztőórám fosztott meg. Kómásan ültem fel, de a nagy sötétben semmit sem láttam, ezért felálltam, majd felkapcsoltam a villanyt és a tükörhöz ballagtam. Amint megláttam magam, inkább tovább lépdeltem a fürdőszoba felé, ahol megmostam az arcom és a fogam, megfésülködtem, majd belebújtam az előre kikészített sötétkék csőnadrágba, citromsárga pólóba, egy fekete pulcsiba és újra a tükörhöz kerültem.

- Ez azért egy kicsit jobb. - jegyeztem meg halkan.

Természetesen megint, mint már jó-pár napja, egyedül voltam a házban. Sóhajtottam egyet, majd lementem a lépcsőn egyenesen a konyhába. Kivettem a tejet, majd végül vissza is tettem. Nem volt kedvem hozzá, ahogyan semmi máshoz sem. Felkaptam a táskámat a vállamra, majd bekapcsoltam az mp3-at, beraktam a fülembe és felraktam max hangerőre, bár az ajtó csapódását így is hallottam, mikor magam után rántottam. Bezártam, majd elindultam az iskolába.

Az udvar egyik eldugott sarkában szoktak tanyázni, az 'elvont emberek', ahogyan régen mi neveztük őket. Mike, Jake, Lauren, Rachel és én. Mára ez a csapat teljesen megsemmisült, jelentéktelenné vált... Már lépésről lépésre, a lassú, de egyben eget rengető pofonoktól, amiket az élettől kaptam, a padlón hevertem. De  ez a nap tartogatott még izgalmakat a számomra. Egy fiú lépett oda hozzám:
- Szia. Kate vagy, igaz? - kérdezte mosolyogva. Hezitálva bólintottam. - Bemutatlak a többieknek.
- És miért is? - flegmáztam kómás hangon.
- Tán félsz? - nevetett.
- Tőled? Látom az egód a plafonon van.
- Ez az, ami belőled hiányzik. - vágott a szavamba, de tulajdonképpen igaza is volt. Önbizalmam egy egytől tízes skálán stabil mínusz egyes. Furcsán néztem rá, majd megindultam a haverjai felé. - Talált! - nevetett fel hangosan, mire kapott egy zsibbasztót válaszul. - Hé! - csak megrántottam a vállam. - Ő Kate! - emelte fel a srác a hangját, mikor odaértünk a többiekhez. Mindenki bólintott egyet, majd tovább folytatták a cigizést és beszélgetést. Megfordultam, majd elindultam.
- Hé Kate?! Hova ilyen sietősen?
- El! Nekem ehhez nincs kedvem.
- Csak próbáld ki! Mind ugyan ezen a véleményen voltunk mindaddig, míg ki nem próbáltuk. - nyújtott felém egyet. Ránéztem, majd óvatosan elvettem tőle. - Ez a beszéd! Jeremy adj neki tüzet! - utasította az egyik fiút, aki rögtön tette is a dolgát, de az arcára kiült a halálfélelem, majd megrázta a fejét annyira, hogy csak én lássam. A levegőjét benn tartotta és idegesen figyelt. - Gyújtsd már meg neki Jeremy!
- Nem engedem, hogy vele is ezt tedd! - vágta zsebre a srác az öngyújtót.
- Ha nem tudnám, hogy milyen csökönyös vagy, akkor azt mondanám, hogy alábecsülöd a képességeim. Ha te nem gyújtod meg neki, akkor majd megteszi más. Angel?! - fordult egy fekete hajú, tetkós csajhoz, aki azonnal a zsebébe nyúlt, de én otthagytam a társaságot. Még távolról hallottam, hogy aki odacsalogatott, ordibált, majd pár pofon csattanása is jól kivehető volt a zsivajból. Vissza akartam menni, hiszen végül is megmentett a sötétbarna hajú, kék szemű srác, Jeremy, de nem mertem. Féltem tőlük. Nem tudtam, hogy mi fog velem történni, ha visszamegyek.

*Iskola után*

Mp3 max hangerővel bömbölt a fülembe, én pedig a gondolataimba merülve tántorogtam hazafelé. Már a kulcsomat kotortam ki a zsebemből, amikor valaki hátrarántott. Az mp3 kiesett a fülemből.
- Azt hitted, hogy ilyen könnyen menekülsz?! - suttogta valaki a fülembe. A kezeimet hátraszorította. Várta, hogy ellenkezzek, de nem akartam. Nem féltem. Nem féltem az esetleges haláltól...