*Kate szemszöge*
Hirtelen felindulásból megöleltem és halkan válaszoltam:
- Nem tudom. - és újra zokogni kezdtem. Jake jobban, sokkal jobban magához szorított, mint bármikor azelőtt. Az emberek elszállingóztak és a végére már csak hárman maradtunk. Lauren, Jake és én.
- Nem lesz semmi baj! - nyugtatott minket és egyaránt magát is Lauren, mire Jake vett egy nagy levegőt, tartotta egy ideig, majd kifújta és enyhített a szorításán.
- Gyilkos vagyok! - engedett el teljesen és térdre rogyott. Sírni vagy nem mert, vagy egyszerűen sokk alatt volt. Nem tudtam eldönteni. - Mi a f*szért kell egy ilyen állatnak megszületnie, mint én? Mindent el*aszok. Mindent az ég-világon.
- Jake! - fogtam meg a fejét és kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe. - Jake, nem lesz semmi baj!
- Nem kellett volna kiütni...! - morogta Lauren.
- Lauren! - kiáltottam rá.
- Nem mintha nem lenne igazam...
- Akkor is! Lehetnél egy kicsit tapintatosabb!
- Miért is véded?!Legbelül nagyon is jól tudod, hogy igazam van, csak túl elfogult vagy ahhoz, hogy beismerd.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondtad...
- Én sem, hogy kimondtam. - vágott savanyú pofát.
- Mi?! - hitetlenkedtem. - Tudod mit?! Nem is érdekel. Az egyik legjobb barátunk kórházban fekszik és ahelyett, hogy próbálnál segíteni abban, hogy lenyugodjon Jake és így be tudjunk menni Mike-hoz, inkább leállsz velem vitatkozni? Tudod az életem éppen nem abban a fázisban jár, hogy bárkivel szívesen vitatkozzak, akár igénytelen dolgokról is. És pont most, hogy a legnagyobb szükségem lenne a barátaimra, az egész társaság széthullik, mint mikor a szél feltámad és ezer-felé fújja a pitypangot.
- Figyelj! Sajnálom. Tudom, hogy nehéz most a szüleid válása miatt és igen, fogalmam sincs, hogy mit érzel, de...
- Lauren! - kiáltott Jake, majd hevesen rázni kezdte a fejét.
- A... A szüleim válása?! - emelkedett egy oktávval feljebb a hangom. - Ti...? Ti tudtátok, hogy mi történik és eltitkoltátok előlem?! Pont ti ketten?! Ki tudja még? - sóhajtottam, de egyikőjük sem szólalt meg. - Ki...?
- Mike, Rachel... És... És a többiek... - válaszolt nagy nehezen Lauren, miközben Jake égnek emelte a tekintetét.
- Szóval rajtam kívül mindenki. Nagyszerű.
- Kate... Én... - kezdte Jake.
- Ne szólj hozzám! - pirítottam rá.
- De...!
- Mondom ne! - fordítottam hátat nekik, majd elballagtam a főútig. Ott taxit fogtam és pár perc múlva már a kórházban voltam. Megkérdeztem, hogy melyik teremben van Mike, majd amint megkaptam, a lifthez rohantam. 3. emelet, 29-es kórterem. Eszméletlen sebességgel rontottam be, majd köszönés nélkül az egyik orvoshoz fordultam.
- Hogy van?! - remegett a hangom.
- Túléli. - mosolygott és folytatta. - Te biztosan Kate vagy... Ugye?
- Öm... Igen, de... - hezitáltam. - Honnan tudta?
- Az előbb egy pillanatra felébred és a te nevedet hajtogatta. - mutatott az ágyon fekvőre, akinek éppen az infúziót kötötték a kezébe. Elég rémisztő látvány volt. Azonnal elkaptam a fejem, mire az orvos felnevetett és a többiek kimentek.
- Remélem még sokáig együtt lesztek. - rakta az egyik kezét a vállamra, majd kisétált.
- De mi nem is... - majd becsapta az ajtót. - Á menjen! Majd elleszek én egyedül. - morogtam.
- Akkor én is kimenjek? - hallottam egy rekedtes hangot.
- Mike?! De te.. Az előbb... És... - kezdtem bele újabb és újabb mondatokba.
- Be is fejezed a mondataidat? - húzódott mosolyra a szája.
- De vicces kedvében van valaki. - forgattam meg a szemeim, mire mindketten nevetni kezdtünk.
- És... Hogy vagyok?
- Ezt inkább neked kéne tudnod. Nekem annyit mondott az orvos, hogy túléled, de...
- Áú! - kiáltott fel Mike.
- Mi az?! Mi történt? - ugrottam oda az ágyához.
- Nyugi! Csak ez a szar beleállt a kezembe. - mutatott az infúzióra.
- Jó bocs, csak... Ez mind miattam van... - húztam el a szám szélét és körbenéztem a kórteremben.
- Kate, ne legyél már hülye! Nem miattad van. Csak.. Jake felkapta a vizet... Csak ennyi történt.
- Csak?! - emelkedett feljebb a hangom. - Kis híján meghaltál.
- De nem haltam meg. - vigyorgott.
- De meghalhattál volna, viszont ha azt nézzük kiálltál mellettem Jake-kel szemben és ezt köszönöm.
- Nincs mit.
- Még hogy nincs mit?! Nézz magadra!
- Mi van velem? - húzódott féloldalas mosolyra a szája.
- Ajj, semmi. - ráztam meg a fejem. - Viszont szeretnék valamit kérdezni...
- Hallgatlak. - ült fel óvatosan.
- Ez biztos, hogy jó ötlet? Mármint, hogy felülsz...?
- Ne tereld a témát!
- Jó... Az tényleg igaz volt, hogy...?
- Hogy szerelmes vagyok beléd?
- Imádom, hogy olyan rég óta ismersz, hogy tudod mire gondolok, és nem nekem kellett kimondanom. - de választ nem kaptam. Vagyis nem szavak formájában...
- Jake! - fogtam meg a fejét és kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe. - Jake, nem lesz semmi baj!
- Nem kellett volna kiütni...! - morogta Lauren.
- Lauren! - kiáltottam rá.
- Nem mintha nem lenne igazam...
- Akkor is! Lehetnél egy kicsit tapintatosabb!
- Miért is véded?!Legbelül nagyon is jól tudod, hogy igazam van, csak túl elfogult vagy ahhoz, hogy beismerd.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondtad...
- Én sem, hogy kimondtam. - vágott savanyú pofát.
- Mi?! - hitetlenkedtem. - Tudod mit?! Nem is érdekel. Az egyik legjobb barátunk kórházban fekszik és ahelyett, hogy próbálnál segíteni abban, hogy lenyugodjon Jake és így be tudjunk menni Mike-hoz, inkább leállsz velem vitatkozni? Tudod az életem éppen nem abban a fázisban jár, hogy bárkivel szívesen vitatkozzak, akár igénytelen dolgokról is. És pont most, hogy a legnagyobb szükségem lenne a barátaimra, az egész társaság széthullik, mint mikor a szél feltámad és ezer-felé fújja a pitypangot.
- Figyelj! Sajnálom. Tudom, hogy nehéz most a szüleid válása miatt és igen, fogalmam sincs, hogy mit érzel, de...
- Lauren! - kiáltott Jake, majd hevesen rázni kezdte a fejét.
- A... A szüleim válása?! - emelkedett egy oktávval feljebb a hangom. - Ti...? Ti tudtátok, hogy mi történik és eltitkoltátok előlem?! Pont ti ketten?! Ki tudja még? - sóhajtottam, de egyikőjük sem szólalt meg. - Ki...?
- Mike, Rachel... És... És a többiek... - válaszolt nagy nehezen Lauren, miközben Jake égnek emelte a tekintetét.
- Szóval rajtam kívül mindenki. Nagyszerű.
- Kate... Én... - kezdte Jake.
- Ne szólj hozzám! - pirítottam rá.
- De...!
- Mondom ne! - fordítottam hátat nekik, majd elballagtam a főútig. Ott taxit fogtam és pár perc múlva már a kórházban voltam. Megkérdeztem, hogy melyik teremben van Mike, majd amint megkaptam, a lifthez rohantam. 3. emelet, 29-es kórterem. Eszméletlen sebességgel rontottam be, majd köszönés nélkül az egyik orvoshoz fordultam.
- Hogy van?! - remegett a hangom.
- Túléli. - mosolygott és folytatta. - Te biztosan Kate vagy... Ugye?
- Öm... Igen, de... - hezitáltam. - Honnan tudta?
- Az előbb egy pillanatra felébred és a te nevedet hajtogatta. - mutatott az ágyon fekvőre, akinek éppen az infúziót kötötték a kezébe. Elég rémisztő látvány volt. Azonnal elkaptam a fejem, mire az orvos felnevetett és a többiek kimentek.
- Remélem még sokáig együtt lesztek. - rakta az egyik kezét a vállamra, majd kisétált.
- De mi nem is... - majd becsapta az ajtót. - Á menjen! Majd elleszek én egyedül. - morogtam.
- Akkor én is kimenjek? - hallottam egy rekedtes hangot.
- Mike?! De te.. Az előbb... És... - kezdtem bele újabb és újabb mondatokba.
- Be is fejezed a mondataidat? - húzódott mosolyra a szája.
- De vicces kedvében van valaki. - forgattam meg a szemeim, mire mindketten nevetni kezdtünk.
- És... Hogy vagyok?
- Ezt inkább neked kéne tudnod. Nekem annyit mondott az orvos, hogy túléled, de...
- Áú! - kiáltott fel Mike.
- Mi az?! Mi történt? - ugrottam oda az ágyához.
- Nyugi! Csak ez a szar beleállt a kezembe. - mutatott az infúzióra.
- Jó bocs, csak... Ez mind miattam van... - húztam el a szám szélét és körbenéztem a kórteremben.
- Kate, ne legyél már hülye! Nem miattad van. Csak.. Jake felkapta a vizet... Csak ennyi történt.
- Csak?! - emelkedett feljebb a hangom. - Kis híján meghaltál.
- De nem haltam meg. - vigyorgott.
- De meghalhattál volna, viszont ha azt nézzük kiálltál mellettem Jake-kel szemben és ezt köszönöm.
- Nincs mit.
- Még hogy nincs mit?! Nézz magadra!
- Mi van velem? - húzódott féloldalas mosolyra a szája.
- Ajj, semmi. - ráztam meg a fejem. - Viszont szeretnék valamit kérdezni...
- Hallgatlak. - ült fel óvatosan.
- Ez biztos, hogy jó ötlet? Mármint, hogy felülsz...?
- Ne tereld a témát!
- Jó... Az tényleg igaz volt, hogy...?
- Hogy szerelmes vagyok beléd?
- Imádom, hogy olyan rég óta ismersz, hogy tudod mire gondolok, és nem nekem kellett kimondanom. - de választ nem kaptam. Vagyis nem szavak formájában...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése