19. Fejezet / Ugye nem...?! /

Még szerencse, hogy csak pár percre volt a part.
~ Ha elkések, azt nem élem túl! - ez járt egész úton a fejemben.
- Azt hittem, hogy nem érsz ide! - ölelt meg Lauren, mikor meglátott, majd húzott maga után.
- Találkoztál már velük? - lihegtem.
- Még nem láttam őket. Mi volt ez a hang?! - kapta rám a tekintetét hirtelen, miközben sétáltunk és futásnak eredt velem a nyomában. Fél percen belül megpillantottuk a két fiút heves szópárbaj közepette.
- Álljatok már le! - fogta meg Lauren Mike karját és húzni kezdte több-kevesebb sikerrel. Én Jake-kel próbálkoztam, de hamar kirántotta a kezét az enyémből és egy gyilkos pillantással visszasétált Mike-hoz, miközben az emberek gyűlni kezdtek körülöttünk.
~ Remek! - gondoltam magamban, de megpróbáltam nem figyelni a 'közönségünkre' és a fiúk lecsillapításán ügyködtem.

*Jake szemszöge*

- Teljesen hülyének nézel?! - kiáltottam az előttem álló srácra, majd amiért nem válaszolt, dühömben meglöktem.
- Jake! - hallottam Kate remegő hangját. Tehát azt hitte, hogy behúzok neki...
~ Akkor tegyük kissé érdekesebbé a dolgot! - gondoltam, majd az öklöm Mike orránál találta magát. A következőt pedig én kaptam, ami a részemről egy eséssel végződött volna, ha az a mitugrász nem rúg belém. Lauren a homlokára csapva jelezte, hogy tudja, hogy most kiütöm, ami teljesen igaz is... Lett volna, ha egy hűvös kéz meg nem érint.
- Jake! Ne tedd! - zokogta. Egyszerűen lehetetlen volt választani: Kiüssem az ellenségem, vagy megkíméljek neki a szerelmem kedvéért. Egy másik párbaj is lezajlódott bennem. Az ész és a szív harca. Mike fejbe-ütésével jeleztem, hogy az eszem győzött az akaratom ellenére. Vártam, hogy a srác felkeljen és nekem-ugorjon, de semmi. Kate hirtelen lerogyott mellé és zokogva próbálta keltegetni, hiába. Én teljesen dermedten álltam és végiggondoltam az egész jelenetet. Mike hozzám sem szólt, nem akart verekedni. Én meglöktem, ő nem lökött vissza, én orrba vágtam, ő visszaütött, ő belém rúgott, Kate megkért, hogy álljak le, majd kiütöttem és már nem kel fel.
- Az nem lehet! - ordítottam fel, mikor eljutott a tudatomig: Lehet, hogy megöltem. Odarohantam és félrelöktem Kate-et, majd Mike nyakához kaptam a pulzusát keresgélve. Kate próbált visszajönni, de Lauren lefogta és könnyeivel küszködve próbálta nyugtatni.
- Engedj el! - kiáltotta a szerelmem és ott termett mellettem. - Ugye még él?! Mond, hogy nem ölted meg! - nyeltem egy nagyot. - Jake, mond, hogy nem ölted meg! Kérlek! - esett össze és a fejét fogva zokogott tovább.
- Valaki hívja már a mentőket! - ordított Lauren a döbbent nézőkre.
- Mi van itt?! - hallottam egy ismerős hangot.
- Már csak ő hiányzott...! - sóhajtottam, majd égnek emeltem az arcom.
- ÚRISTEN! - kiáltott Rachel, majd Mike mellé telepedett. - Mi folyik itt?! Mi történt? - gördültek le sorban a könnycseppjei. - Jake! - kapta rám a tekintetét. - Ugye nem te...?! - csuklott el a hangja végleg. Kábultan meredtem rá. Egy ép-kéz-láb mondatot sem voltam képes kinyögni. Rachel felpattant, miközben én is felálltam és elém lépdelt. A mentők zajára egy pillanatra megnyugodtam, de ez nem tartott sokáig, mert egy kéz csattant az arcomon. Lehunytam a szemeim. Tudtam, hogy megérdemeltem.
- Egy ember vele jöhet! - kiáltott az egyik mentős, mire Rachel bepattant a kocsiba és már ott sem voltak.
- Kate! - szólítottam meg a mellettem állót. - Ugye nem öltem meg?! - kaptam felé a fejemet.

*Kate szemszöge*

Hirtelen felindulásból megöleltem és halkan válaszoltam:
- Nem tudom. - és újra zokogni kezdtem. Jake jobban, sokkal jobban magához szorított, mint bármikor azelőtt.