11. Fejezet / Új párok... /

- Veled tartok! - szólt utánam egy fiú. Megfordultam és megláttam Dan-t. Valószínűleg valami ütődött arcot vághattam, mert elnevette magát.
- Te.. Te mit keresel itt? - kérdeztem megdermedten.
- Menjek el? - kérdezte csalódottan.
- Nem! Nem erről van szó. Csak nem számítottam arra, hogy itt találkozom veled.
- Itt lakom a közelben, úgyhogy gondoltam lenézek a partra... - magyarázta.
- Ja igen. Kérdezhetek valamit? - mentem közelebb hozzá.
- Persze.
- Miért költöztetek ide? Mármint... Pár nap van csak a nyári szünetig. És te iskolát váltasz.
- A szüleim válófélben vannak. Anyám meg gondolom nem akart apámmal egy házban lakni. Úgyhogy a költözés mellett döntött. - ült le a homokba. Levettem a cipőm és én is letelepedtem. A forró homok perzselte a bőröm. - Most én kérdezek. - jelentette ki méltóságteljesen.
- Hallgatlak.
- Honnan tudtad a nevem? - érdeklődött.
- Most vagy megmondom az igazat, vagy azt válaszolom, hogy tippeltem. Ugyan azt a hatást fogom elérni mind a kettővel. Hülyének fog nézni. -gondoltam.
- Muszáj válaszolnom? - kérdeztem, majd lehunytam a szemeim. Erősen reméltem, hogy a válasz nem lesz. De persze az ellenkezőjét mondta. Végül úgy döntöttem, hogy elmondom az igazat. Nem akartam hazudni neki. Éreztem, hogy nem tudtam volna. Egy hangos nevetéssel válaszolt.
- Nem hiszed el, ugye? - kérdeztem, majd felálltam, de a karomnál fogva visszahúzott maga mellé.
- Figyelj, nem akartalak megbántani. - mentegetőzött. - De ez elég... Hogy is mondjam... Hülyén hangzik.
- Tudom.
- Na mindegy.
- Gondoltam, hogy itt talállak. - szólalt meg hirtelen a hátam mögül Jake. A hangjában csalódottságot és szomorúságot is felfedeztem. - Beszélhetnénk?
- Öm... Akkor én megyek. - mondta Dan. - Örülök, hogy megismerhettelek - mosolygott a szemeimbe meredve.
- Én is.
- Örülök, hogy megismerhettelek. - gúnyolódott Jake, mikor Daniel elég messze került tőlünk.
- Ne legyél bunkó! - vágtam rá. A fiú csak gőgösen megrázta a fejét és csendesen leült mellém.
- Elég gyorsan... - kezdett a mondanivalójába, de nem bírta befejezni.
- Mi elég gyorsan? - érdeklődtem. Sóhajtott egy nagyot, majd újra megszólalt:
- Hiba volt idejönnöm.
- Miért volt volna hiba?
- Mert rájöttem valamire, amire nem akartam. Én most megyek. - az ajkait egy vonallá préselte össze, majd idegesen felállt.
- Nem, nem mész. - tápászkodtam fel sietve. - Megmagyarázod, hogy mi ez az egész. - mutattam az arcára, ami elég szokatlanul festett. Szemei alatt sötétlila karikák éktelenkedtek, a bőre sápadt volt.
- Csak nem tudtam aludni.
- Csak nem tudtál aludni, mi?! Nekem nem fogsz hazudni. Mi a baj? - emeltem fel a hangom egy kissé.
- Kate, én szeretlek! - nyögte ki nehezen a választ. - De nem tudok avval együtt élni, hogy helyettem Chris ölel téged.
- De miért hiszed azt, hogy együtt vagyok vele? - kérdeztem már-már hisztérikus hangon.
- Az erdőben ... - kezdte, de nem engedtem, hogy befejezze.
- Az erdőben nem történt semmi. Chris megcsókolt, én meg ellöktem magamtól, de te meg sem hallgattál. Csökönyösen ragaszkodtál ahhoz, amit igaznak hittél. - törtek utat maguknak a könnyeim és eláztatták az arcom.
- Ne nehezítsd meg a dolgom, Kate! Tudom, hogy nem szeretsz.
- Rosszul tudod.
- Nem.  - törölte szárazzá az arcom az ujjaival, majd kezét az arcomon hagyta, melyre a saját kezemet fektettem. - Jól tudom.
- Miért nem hiszel nekem? - nem akartam kiabálni, de képtelen voltam uralkodni magamon. - Miért?
- Nem tudom.  - Annyi keserűség volt ezekben a nehezen kimondott szavakban. - Csak érzem. - Lehunytam a szemeim és megráztam a fejem. A kezemet levettem az övéről, ő pedig elengedte az arcom. A könnyeim még a lezárt kivezető úton is könnyedén átcsusszantak. Mikor kinyitottam szemeim, meglepetten láttam, hogy ő is küzd az elérzékenyülés ellen.
- Miért teszed ezt velem?
- Én nem akarlak bántani.
- Pedig pont azt teszed. - haraptam rá az alsó ajkamra. - Szeretlek. - törtem ki zokogásban, mire magához húzott és átölelt. Egyik kezével megfogta az állam és feljebb húzta. Rákényszerített arra, amit nem akartam megtenni. A szemébe kellett néznem.
- Most már elhiszem. - suttogta, majd ajkait az enyéimre tapasztotta. Nem haboztam, visszacsókoltam, közben magához szorított. A kezeim a nyakán pihentek, az övéi a pedig a derekamon. Hirtelen füttyögéseket és *juj*-ogást hallottunk, mire elengedtük egymást. Szinte az egész osztály ott volt. Zavartan néztünk össze Jake-kel, mikor közeledni kezdtek, majd megláttam Dan-t.
- Te adtad le a drótot, igaz? - futottam felé, majd megpróbáltam belökni a vízbe.
- Ez fordítva is elsülhet, kislány! - nevetett, majd egy mozdulattal felkapott és bedobott a vízbe.
- Ezt megkeserülöd!
- Mint egy ázott macska! - szólalt meg Mike, aki pár másodperc múlva nagy csobbanással végezte Jake által a vízben. Én pedig Dan-t rántottam be, míg végül az összes fiú és én a vízben kötöttünk ki. A lányok a parton maradtak.
- Őket is! - mutattam a homokban ücsörgőkre, majd a srácok kész hadseregként vonultam ki, s egy-egy lánnyal a karjukban tértek vissza.
- Te sem maradhatsz ki! Nehogy azt hidd! - nevetett Jake, majd felkapott. Próbáltam kiszabadulni a kezei közül, de a kísérlet lehetetlennek bizonyult.
- Egy, kettő, háááárom! - számolt Mike, mire óriási csobbanásokkal landoltunk a hideg vízben. A fiúk majd megfulladtak a röhögéstől. Odasétáltam Jake-hez, majd magam után húztam.
- Chris hol van? - kérdeztem, mivel nem láttam sehol.
- Hiányzik? - kérdezte gúnyosan, mire vállba bokszoltam.
- Fejezd már be, Jake! - utasítottam. - Csak nem akarom, hogy hirtelen felbukkanjon és tönkre tegyen mindent.
- Nem fog. Elutaztak.
- Végre valami jó hír!
- Az nem volt elég jó hír, hogy szeretlek? - incselkedett, majd ismét megcsókolt.
- Nem akarok zavarni, de közlöm, hogy aki itt van, az itt is alszik. Hoztunk sátorokat... - zavart meg minket Mike., mire eltávolodtunk egymástól. - Úgy volt, hogy párok lesznek. Ti is egy párt alkotnátok, de félek, nehogy egy kis klónotok rohangáljon majd egy év múlva...
- Normálatlan! - nevettem, majd Jake-kel felkaptuk a kis humoristánkat és becipeltük a vízbe. Nagyjából derékig érhetett, mikor elengedtem Mike-ot, aki a nevetéstől fulladozott.
- Én nem leszek benne... Utána meg berángat magával a vízbe és lenyom... Köszönöm kihagynám. - magyaráztam az értetlenkedő Jake-nek.
- Talált kislány. - mondta Mike.

×××

Mikor kipancsoltuk magunkat felhívtam anyut, hogy maradhatok-e éjszakára, amire szerencsére igennel felelt. 

Mikor besötétedett tüzet raktunk, hogy lássunk, és üvegezni kezdtünk. Mindaddig jól szórakoztam, amíg felém nem mutatott a műanyag palack szája.
- Felelsz, vagy mersz? - kérdezte Mike széles mosollyal az arcán.
- Nem úszom meg, hogy berángattalak a vízbe, igaz? - sóhajtottam egyet.
- Nem ám. - nevette.
- Mind a két választással rosszul járok, de inkább felelek...
- Hát... Pedig, ha mertél volna, akkor jobban jártál volna. - hangsúlyozta a volna szót mind a két esetben. A többiek kíváncsian várták, hogy milyen kérdést kapok.
- Mit szeretsz Jake-ben és mit nem? - kérdezte. Láttam az arcát, hogy valami furfangosság van a dologban és éreztem, hogy mi lehet az.
- Mindent szeretek benne. - vontam fel az egyik szemöldököm nevetve.
- Ügyes csapda-hárítást láthattunk és halhattunk hölgyeim és uraim - jelentette ki Mike. - Pedig ha mondasz valamit amit nem szeretsz benne, tudod mi lett volna a válaszom?
- Igen. Hogy ha szerelmes vagyok belé, akkor mindent szeretek benne...
- Helyes. Jake! Büszke lehetsz rá! - nevetett.
- Az vagyok. - nyomott egy puszit a homlokomra. Most én pörgettem. Szerencsémre Mike-ra pördült az üveg.
- Ezt nem hiszem el. - méltatlankodott a fiú és ő is a felelés mellett döntött.
- Ki jön be legjobban az osztályból?
- Azt nem kérdezed, hogy ki megy ki legjobban? - erre mindenki nevetni kezdett.
- Választ!
- Öm... Jake... Elég irigy vagyok rád, Kate...
- Mike! Választ! - sürgettem. Tudtam, hogy Rachel szereti a fiút. Reméltem, hogy az ő nevét mondja.
- Na jó... Rachel... - mutatott a mellette ülő lányra.
- Komolyan? - húzódott közelebb Rachel, mire a srác fülig vörösödött.
- Végre valaki zavarba hozza! - kiáltott fel Naomi, mire Mike megcsókolta Rachel-t. - Új pár! Már két turbékoló párunk is van! Vajon lesz még? - kommentálta Naomi. Ő erre Jason-től kapott egy csókot, aminek szemlátomást örült és a lelke mélyén valószínűleg remélte, hogy megtörténik.
- Még valaki? Tudjátok mit? Hagyjuk az üvegezést. Beszéljük meg, hogy hogy alszunk... Sátor, vagy szabad ég alatt? - Kérdezte Lauren.
- Félsz, hogy nem jut pasi? - kérdezte Mike.
- Bunkó. - válaszolt a legjobb barátnőm nevetve. Közben mindenki a szabad ég alatti alvás mellett döntött.

10. Fejezet / Ismét hétfő... /

Hirtelen megcsörrent a telefonom.  Az ébresztőóra fosztott meg a meleg ágyamtól, mivel az asztalomon felejtettem. Még szerencse, hogy ismerem a ház minden négyzetcentiméterét, különben már rég orra estem volna a csukva maradt szemem miatt. Kinyomtam a telefont és nehezen felnyitottam a szemeim. A pilláim küszködve, de szétváltak, s akkor láttam meg, hogy világos van. Álmosan álltam be a zuhany alá, majd öltöztem fel. Bedobáltam a cuccaim a táskámba és már indultam is le. Anyu már terített asztallal várt.

- Nem hívott még Jake? - kérdezem két ásítás közepette.

- Miért, kellett volna? - lepődött meg anya.

- Igen, hogy jön értem és együtt megyünk a reptérre.

- Tessék? Reptérre?

- Igen. Repülővel megyünk Párizsba.

- Párizsba? Ki engedte meg? - kérdezte fennhangon.
- Hát te. Tegnap kérdeztem.

- Nem kérdezted. És nem. Nem mehetsz el! Hétfő van! Egyél és irány az iskola!

- Hétfő?

- Igen hétfő. Nyomás!

- Az, az nem lehet. Tegnap volt hétfő. - kutattam kétségbe esetten a mobilom után.  Hétfőt jelzett. - Ez lehetetlen. - mondtam megdermedve.  - Akkor az egészet csak álmodtam? Jake-et, az utazást, az egész napot?  - ez már mind a fejemben zajlott. Nem akartam hangosan mondani. Még a végén anyu diliházba küldött volna. Kisétáltam a házból, a táskámmal a kezemben. Az utca végéig nem járt semmi más az agyamban a szomorúságon és a csalódottságon kívül. Az egyik sarkon hirtelen megjelent a fejemben egy alak. Hamar ráismertem. Daniel Braun volt az. Nem értettem, hogy hogyan pattanhatott ki álmomban az ő lénye. De igazán nem is gondolkodtam rajta. Sokkal jobban érdekelt, hogy mit fogok Jake-nek mondani, ha kérdőre von, vagy, hogy milyen erősen fogom megpofozni Chris-t, mikor a közelembe kerül.

×××

Az iskola udvara hemzsegett a tömegtől. Már mindenki ott volt. Óriási erőfeszítés kellet ahhoz, hogy megtaláljam az osztályom, de egész hamar sikerült. Köszöntünk egymásnak, majd leültem a lányok mellé, de azonnal álltam is fel, mivel csengettek. Szokásunk volt megvárni, míg nagyjából elmennek a többiek és nyugodtabban vonulhatunk a tanterem felé. Most is így történt, de egy srác odajött hozzánk, közülünk is Rachel-hez.

- Sziasztok. Nem tudjátok, hogy hol van órája a 8/F-nek? - kérdezte. Az arcát nem láttam, de olyan ismerősnek tűnt. - Új vagyok. - magyarázta.

- Hát, az osztályt megtaláltad. - közölte Rachel.

- Ó, végre! - mosolygott a fiú, majd elindult arra, amerre mi.

- Daniel? - kérdeztem sóbálvánnyá változva. Ráismertem az álmomban látott Dan-re az új srácban.

- Öm... Ismerjük egymást? - kérdezte kitágult szemekkel.

- Hagyd. Ma nem normális. Szerintem a kristálygömbjében látott téged, hogy jönni fogsz. - gúnyolódott Mike. Mike Beadles az egyik osztálytársam, aki a hülyeségeiről híres.

- Ha ha. - szűkítettem össze a szemeim.

- Ő adta a magas labdát! - mutatott Dan-re. - Én csak lecsaptam.

- Gyere ide! - mentem mögé, majd a hátára ugrottam.  A többiek már majd megfulladtak a röhögéstől.

- Segítség! Elkapott a boszorkány! - futott nevetve a fiú, akinek még mindig ott csimpaszkodtam a hátán. - Máglyára vele! - mondta, mikor leszálltam róla.

- Fogd be, Mike! - utasítottam.

- Mert? Mi lesz?

- Ez! - bokszoltam vállba.

- Látom, jól elvagytok. -  szólt közbe Jake.

- Csak hülyéskedünk. - mondtam.

- Nekem mindegy. - vonta meg a vállát.

- Úr Isten! Gyerünk! Már tíz perce itt vagyunk! - szólalt meg Lauren.

- Le fog cseszni a tanár, az fix. - Mondta Naomi. Fejvesztve rohantunk fel az emeletre, ahol az óránk lett volna. Csakhogy nem jött megtartani a fizikát a tanárunk.  

×××

- Rachel! Beszélnünk kell! - húztam magam után a lányt az utolsó óra előtt.

- Hé! A karom! - nyávogta nevetve.

- Nem halsz bele meg ígérem. De ez most nagyon fontos.

- Mesélj! Bejön az új pasi?

- Nem! Vagyis igen, de nem erről akarok beszélni.

- Nekem is tetszik. Mivel neked ott van Jake, ő az enyém! - közölte mérges hangon, majd újra nevetni kezdett.

- Jól van! Csak had mondjam már! - idegeskedtem.

- Jó, mondd.

- Na tehát. Dióhéjban kéred, vagy a teljes sztori kell.

- Szerintem megértem a dióhéjas rész.

- Oké. Elmebetegnek fogsz tartani, de megálmodtam Daniel érkezését, és azt is, hogy nem lesz tanár fizikán. - mondtam kissé idegesen. Nem ugyan úgy történtek a dolgok, ahogyan azt megálmodtam, de akkor is láttam.

- Hűha! Tényleg boszorkány vagy! - fogta meg mindkét karom és megrázta. - Gratulálok.

- Ez most komoly, Rachel.  - sürgettem, hogy mondjon valami normálist.

- Jó. Csak szeretném megkérdezni, hogy mi lesz velem holnap? Írok dogát? Hányas lesz? - kérdezte izgatottan.

- Tudtam, hogy nem fogsz nekem hinni. - készültem elmenni.

- Figyelj Kate! Sok mindenen keresztülmentél már. Jón és rosszon egyaránt. Szerintem eléggé megviselhettek a dolgok, úgyhogy aludd ki magad.

- Na, ugye, hogy nem hiszel nekem? - indulatoskodtam.

- Jó. Akkor mit álmodtál még?

- Hát, hogy kibékültünk Jake-kel, és két hetet fogunk Párizsban tölteni. Kettesben. - így elmondva már tényleg egetverő hülyeségnek tűnt.

- Na, látod? Mikor történne ez meg?

- Hát... - kezdtem volna bele, de nem engedte.

- Várj csak! Miért kéne kibékülnöd Jake-kel? Összevesztetek? - szemlátomást eléggé meglepte a dolog.

- Már nem vagyunk együtt.  - válaszoltam a talajt nézve.

- De mi történt?

- Chris megcsókolt Jake előtt.

- Chris-sel együtt vagytok? Ez új nekem...

- Nem, nem vagyunk. Csak ő akarja, ezért szétválasztott minket. És Jake nem hisz nekem. Meg sem hallgat. - fakadtam ki sírva.

- Figyelj kislány. Valamit teszek az érdekedben, hidd el! - bíztatott.

- Nem tudsz. Már vége.

- Akkor ezért szólt még első óra előtt rátok Jake?

- Igen. Azt hiszem. - beszélgetésünket a csengő zavarta meg.

- Gyerünk. Utolsó órát csak kibírjuk. - mondta unottan Rachel, s letörölte a könnyeim.

×××

Ahogy hazaértem, rögtön megebédeltem és kimentem a partra. Meglepetten láttam, hogy szinte üres volt. Pár kisgyerek pancsolt a vízben, de semmi több. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a szokott helyemre. Náddal körbenőtt kis rész, ahol van egy pad, de senki sem szokott bemenni. Nagyrészt észre sem veszik az emberek azt a padot. Nekem bőven megfelel zenét hallgatni és gondolkodni.

- Veled tartok! - szólt utánam egy fiú.

9. Fejezet / Párizs... /

Reggel már korán felébredtem. Nem néztem meg az órát, de éppen napfelkelte volt. Az ablakomból szépnek tűnt, úgyhogy kibattyogtam az udvarra, leültem a vizes fűbe, s onnan kémleltem az eget. A nap lassan kúszott egyre feljebb és feljebb a felhők felett. Egy ideig csak bámultam felfelé, de hirtelen megtámadtak a tegnapi nap emlékei. Lehunytam a szemem, s egy könnycsepp gurult le az arcomon. Aztán még egy és még egy. Valaki átkarolt hátulról.

- Sajnálom. - mondta anyu együtt-érzően.

- Honnan...? - kérdeztem meglepetten.

- Lauren tegnap még visszajött vacsorázni, ahogyan azt megígérte. Megkérdeztem, hogy mi lelt téged, amiért magadra zártad az ajtód. Mindent elmondott. - valószínűleg érezte, hogy nincs sok kedvem erről beszélni, mivel otthagyott. 

×××

Egy órája már ott ülhettem, amikor eszembe jutott, hogy hétfő van. Berohantam a szobámba, majd a zuhany alá. Mikor végezetem, egy törülközőt csavartam magam köré, majd ruhás-szekrényem elé sétáltam. Kivettem egy farmer rövidnadrágot, egy bézs színű atlétát és egy zöld inget. Felöltöztem és felkaptam a táskámat, amibe már be voltak készítve a cuccaim. El sem köszöntem a szüleimtől, csak mentem a suliba. Egész úton zenét hallgattam. A zajokat kizártam, csak a zenére koncentráltam, nehogy eszembe jutnak a fájdalmas dolgaim. Szerencsére sikerült a kísérletem. 

Mikor beértem, köszönés nélkül mentem a szekrényemhez. Megnéztem az órarendem. Fizika az első. Hurrá... Jake mellett. Még volt fél órám becsöngőig, úgyhogy sétálni indultam az udvaron, de kár volt. Chris-t láttam meg kosarazni pár osztálytársammal. Majd láttam, hogy az egész osztály lassan odatelepedett. A lányok a padon, a fiúk meg játszottak. Szó nélkül leültem. Mindenki rám vetette a pillantását. Pont ezt nem akartam.
-Tehát már mindenki tud mindent. Nagyon jó. Pletykafészkek. - morogtam, majd elsétáltam. Hallottam, hogy követ valaki, de nem akartam hátra nézni, nehogy annak az embernek a tekinteték kapjam el, akinek pont nem szeretném. De akaratom ellenére, a szemem hátra húzott. 

-Állj meg! - kiáltott utánam Chris. Én futásnak eredtem, ő pedig a nyomomban loholt. Berohantam a mosdóba és becsaptam magam mögött az ajtót. - Ez már szánalmas... Kate! Gyere már ki! Most megint mi a bajod?

- Tényleg nem tudod, hogy mi a bajom? - léptem ki az ajtón idegesen. - Még te sem lehetsz ilyen hülye! Most komolyan, hogy tehetted ezt velem? Rohadt bunkó voltál, de téged nem érdekel, csak az, hogy tönkre tehesd az életem. Erre már rájöttem. De hidd el, nem fogsz már sokáig látni, nem rontom neked a légkört. - csattantam fel.

- Akkor büntess meg! - kacérkodott.

- Bunkó! - pofoztam volna fel, de elkapta a kezem.

- Tényleg ezt akarod? 

- Várj, átgondolom...Igen! - rúgtam sípcsonton és elsétáltam.

- A legjobb barátoddal így bánsz? Szép. Már látom, hogy így kellett lennie, nem szabadott, hogy Jake-et tovább kényszeríthesd, hogy veled maradjon. - szólt utánam lekezelően.

- Tessék? - nem hittem a fülemnek. Hogy mondhatott ilyet? Nem akartam teljesen kifordulni magamból. Nem akartam jelenetet rendezni, mert már kezdtek gyűlni az emberek. 

- Jól hallottad.

- Egyszer esküszöm... - nem engedte, hogy befejezzem, a számat betapasztotta az ajkaival, ugyan úgy, ahogyan az erdőben is. Körülöttünk csak bámultak az emberek. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit csináljak. Ellöktem magamtól a fiút, aki nem akarta elengedni a derekamat. A kezeit nem bírtam lefejteni magamról, de kaptam segítséget. Egy fiú jelent meg, aki segített nekem és elhúzott onnan az épület mögé, de előtte még odaordított valamit Chris-nek, amit már nem értettem.

- Köszönöm. - mondtam sírva. Észre sem vettem, mikor a könnyeim hullani kezdtek.

- Ne sírj. Kérlek - törölte le a könnyeim mélyen a szemembe nézve. Még sosem láttam a fiút.

- Új vagy, igaz? - szipogtam.

- Igen. Daniel Braun vagyok, de csak Dan. - mosolygott szerényen. A szemei teljesen elkápráztattak. Világoskékek voltak, de a nap által zöldesen csillogtak. Sötétbarna haja volt neki is, épp mint nekem. Feltűnően boldog volt.

- Én meg Katlyn Menson. Általában Kate-nek szólítanak. - mosolyogtam. A könnyeim kezdtek apadni.

- Te vagy az, aki Jake-kel járt? - nézett rám érdeklődően.

- Igen, de honnan tudod?

- Mindenki ezt beszéli, hogy az alkoholmérgezésbe kergetted, majd amíg ő a kórházban küszködött az életéért, be sem néztél hozzá, hanem Chris-sel töltötted az időt. - szavai, úgy hatottak rám, mint egy hideg-zuhany.

- De ez nem igaz! Egész végig mellette voltam. És Chris letámadott a nyelvével, erre Jake azt hitte, hogy megcsalom, vagy mi... - vázoltam, hogy mi volt valójában. 

- Chris-sel nem tudsz mit csinálni, ő ilyen... Szerezd vissza Jake-et! - mosolygott.

- Már nem fogom tudni, Jake nem hisz nekem. De honnan ismered Chris-t? - furcsa volt, ahogy beszélt róla, valahogy olyan volt, mintha vádolná, de fogalmam sincs mivel.

- Hosszú sztori, de becsöngetnek, mennünk kell. Az osztályotokba kerültem. Gondolom, hogy nincs már szabad hely fizikán, ugye?

- De, végül is van egy - sétáltunk, mikor megszólalt a csengő. - De ha akarod, akkor megkérhetjük a tanárt, hogy ülhess mellém, mert engem már ismersz. És én majd segítek. 

- Nem kell... Köszi. Majd ülök arra az egy helyre. - mondta. Már kezdtem örülni, hogy valahogyan el tudom magam mellől távolítani Jake-et, csakhogy ne kelljen mellettem ülnie. Gondolom még most is azt hiszi, hogy Chris-sel vagyok. Mikor beértünk, már a legtöbben bent hülyéskedtek. Ahogy beléptem a terembe, mindenki szeme rám keveredett. Tehát ők is úgy tudják a sztorit, ahogyan Dan is, ameddig el nem magyaráztam neki. 

Megforgattam a szemeim, közben fújtam egyet, s leültem Jake mellé, aki meg sem szólalt, csak arrébb húzódott.

- Jake, én... - kezdtem.

- Ne! Hagyj. Az utolsó napom! Hagyj békén! - utasított.

- Az utolsó napod?

- Igen.

- De hova mész? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve. Hallottam, hogy mindenki elhallgatott. Mindenki a beszélgetésünkre figyelt. Mindenki, Jake-et kivéve. - Hova mész? - kérdeztem erősebb hangon, a forró könnycseppek pedig elkezdték áztatni az arcom hideg bőrét. 

- Oda, ahol el tudlak feledni. - mondta érces hangon a szemembe nézve. A szívemet kaszabolták a szavai.

- Nem akarlak elveszíteni... - sírtam.

- Én sem, de így kell lennie. Figyelj, szeretlek, talán jobban is, mint ahogyan azt kéne. De talán.. Talán túl jó vagy. Talán nem kellett volna megpróbálnunk együtt. Tudom, hogy én rontottam el, mert sokkal jobban szerettelek, mint ahogyan azt egy barátnak kellene. Tudom, hogy én rontottam el, de nem tehetek róla. 

- Hát akkor maradj! 

- Nem lehet. - láttam, hogy az ö szemében is könnycseppek jelennek meg. Nagy küszködés árán, de ő tudta tartani magát, velem ellentétben. Nagyon szerettem. Nem hagyhattam, hogy elmenjen.

- Miért nem?

- Ennek így kell lennie. Majd rájössz te is. Sok idő kell hozzá, de rájössz. Rájössz, hogy mennyire szerettelek és, hogy mennyire megbántottál avval, amit az erdőben tettél. 

- De nem csináltam semmit, Chris mászott rám. 

- Én is ezt mondanám - szólt közbe Chris.

- Chris. Nem kéne velük is ugyanazt tenned, amit velem és Angela-val. - szállt be Dan is. 

- Nem hozhatod fel ezt! - kiáltott fel a volt legjobb barátom. Én és Jake elképedve láttuk a két fiú 'harcát'.

- Azt, hogy Rámásztál Angela-ra így szétválasztva minket? Én pedig hittem neked, de mikor rájöttem mi is volt valójában, már késő volt. Angela már nem úgy érzett irántam ekkorra. - nézett maga elé. - Nem teheted meg velük is. Nem engedem!

- Tényleg így volt? - nézett rám bűnbánóan Jake.

- Igen, de nem hallgattál meg. Annyira csökönyösen ragaszkodtál az általad hitt igazsághoz, hogy nem is engedted, hogy megmagyarázzam. - kicsöngettek. Jake nem szólt semmit, csak elrakta a könyveit. Nem volt a tanár az órán. Nem értettük miért. 

A többi órán szótlanul ültem. A szünetekben nem szóltam senkihez. A szememmel Jake-et kerestem, de nem találtam sehol. Elsétáltam a mosdó felé, ahol egy beszélgetés szűrődött ki az egyik ajtó mögül.

- De szeret téged! Nagyon is! Nem hagyhatod itt. - fedeztem fel Rachel hangját. A lány állandóan az osztály középpontja volt még régen. De valami megváltozott, s átlagosabbá vált. Azóta elég sokat voltunk együtt. De most valahogy megint eltávolodtunk egymástól. 

- Rachel-nek igaza van - halottam Naomi hangját. Ő az, akit régebben elraboltak...

- De... - Jake volt az. Ezek... Ezek rólam vitatkoznak?

- Nincs de. Szerezd vissza! - győzködte Lauren a fiút.

- Ő már nem szeret. Higgyétek el! Sok volt ez neki. - hallatszott Jake szomorú hangja.

Vettem egy ,mély levegőt, majd kifújtam és besétáltam.

- Honnan veszed? - vontam kérdőre Jake-et.

- Ismerlek. - kaptam a választ.

- Úgy tűnik mégsem. - néztem mélyen a szemébe.

- Jaj! Csókoljátok már meg egymást. - hangoskodott Rachel. Mindenki elnevette magát. 

- Holnap reggel indul a gépem. - közölte egyhangúan az előttem álló fiú.

- Lemondod. - válaszolt helyettem Naomi. Jake csendesen megrázta a fejét. 

- Két jegyem van... Párizsba.

- Kate megy veled! - közölte Lauren. 

- A szüleim nem fogják megengedni...

- Majd kiderül - mosolygott Jake.

×××

- Anyuék megengedték, hogy Párizsba mehessek. Jake rokonainál leszünk... Csak az a gáz, hogy Jake-kel egy szobában leszünk. Ami persze neki őrülten tetszik. - meséltem telefonon keresztül Rachel-nek a tengerpartról. 

- Hát. Érezzétek jól magatokat. Most menj aludni, mert ha jól tudom, elég korán indul a gépetek... - mondta.

- Igen. Úgyhogy szia.

- Szia. És vigyázz magadra!

- Vigyázni fogok - mosolyogtam és kinyomtam a telefont. Elmentem zuhanyozni, majd lefeküdtem. Féltem, hogy ezt a napot csak álmodtam. Olyan mesébe illő volt minden. Kibékültem Jake-kel és együtt megyünk nyaralni. Két hetet leszünk Párizsban...

8. Fejezet / Örökre elment /

"Soha ne mondd, hogy ég veled, mert ez azt jelenti, hogy elmész, többé nem találkozunk, és elfelejtesz.. mondd inkább hogy majd látjuk egymást"

- Szia Lauren! - köszöntöttem a lépcsőn lesétáló lányt. 

- Szia! Gyere el légyszíves sétálni! Beszélni szeretnék veled! - kérlelt.

- Jó. De miről is?

- Majd elmondom. - mosolygott.

- Anyu, elmentünk. Nemsokára jövünk.

- Rendben. Lauren! Utána még vissza-jössz? Mert ha igen, akkor neked is terítek.

- Igen vissza-jövök. És köszönöm. - fogadta el, anyu úgymond vacsora-meghívását.

- Hova is megyünk? - kérdeztem a barátnőmet, miután kiléptünk az ajtón.

- Az erdőbe. - válaszolta. Ez az erdő 8-10 háznyira volt tőlünk. Meglepetten néztem rá. Sosem jött be velem az erdőbe, mindig is félt. Én elég sokat jártam oda, hogy kitisztítsam az agyam, vagy éppen elgondolkozzak az életemen... 

- Sosem mertél bejönni, hisz féltél, hogy eltévedünk. - néztem rá kérdőn.

- De már nem. - nézett rám, én pedig megálltam. - Jaj, gyere már! - húzott maga után. Kezdett egyre furcsább lenni. Nem értettem, hogy mit akar, de bíztam Lauren-ben.

Besétáltunk nagyjából az erdő közepébe, pedig tényleg elég nagy volt. Elértünk egy tisztáshoz, de mikor felfedezni véltem egy alakot a fűben, vissza-fordultam és futásnak eredtem. Egyből tudtam, hogy ki az és mit akar. Hallottam, hogy Lauren odaszólt Chris-nek hogy hagyjon, de a fiú loholt utánam. Persze utol is ért. Megragadta a karom és vissza húzott.

- Engedd meg, hogy beszélhessek veled. - nézett mélyen a szemembe, de elkaptam a tekintetem. Egyáltalán nem akartam meghallgatni, tudtam, hogy úgy is kimagyarázza magát. - Kérlek! - én csak megráztam a fejem. - Kate ne csináld ezt velem! A legjobb barátod vagyok!

- Voltál. - helyesbítettem.

- Elmondta Jake, ugye? - mondta maga elé nézve, s elengedett. Csendben bólintottam. - Az a patkány! - dühöngött.

- Az a 'patkány', a pasim, úgyhogy állítsd le magad! - nagyon idegesített, hogy ennyire utálja őt Chris.

- Tessék?! - nézett rám kitágult szemekkel. - A pasid? Az.. Az lehetetlen. Kórházban van.

- Holnap reggel engedik ki. 

- Gyere velem! - utasított.

- Dehogy megyek. - indultam el, de már fogalmam sem volt, hogy merre kell kimenni. De az biztos, hogy nem arra, amerre én akartam.

- Arra nem jutsz ki... Ha adsz egy esélyt, akkor megmondom. - szemlátomást örült annak, hogy meg tud zsarolni. Nem volt más választásom, vele tartottam. Újra beértünk a tisztáshoz.

- Hallgatlak - erre a szóra Lauren is felállt, aki eddig a fűben feküdt és a telefonjával babrált. 

- Mit tudsz az sms-ről?

- Elolvastam...

- Ó... - nézett maga elé.

- Miért hazudtad azt, hogy járunk? 

- Mert nem akartam, hogy Jake-kel legyél...

- De miért?

- Mert akkor nem lehetek veled! 

- Dehogy nem. - ráztam meg a fejem.

- Nem... Figyelj. Jake-kel utáljuk egymást. És állandóan veled lenne.

- De mért utáljátok egymást?

- Nem fogom bemocskolni a pasid, nem mondom el, mert ennyire jófej vagyok.

- Meg beképzelt.. - válaszoltam. Lauren jót nevetett rajta.

- Hogy változhatott meg pár nap alatt ilyen mértékben a rólam alkotott véleményed? Nem veszed észre, hogy azóta ilyen a viszonyunk, amióta Jake-kel vagy? 

- De nem miatta. Hanem miattad! És ne próbáld másra fogni. Ezt nagyon jól tudod, csak nem mered bevallani. Tönkre teszed a kapcsolatomat Jake-kel és nem is érdekel téged. - kiabáltam vele. 

- Kate, én azt próbálom a tudtodra adni, hogy szeretlek és, hogy azért volt minden, amit tettem, hogy ne veszítselek el, de te meg sem hallgatsz.

- Hogy lehetsz ennyire bunkó, hogy... - ekkor jutott el a tudatomig az, amit mondott. - Nem szeretsz. Ha szeretnél, akkor a boldogságomat akarnád, nem pedig azt, hogy ne legyek együtt Jake-kel. 

- Nem úgy szeretlek, ahogy gondolod. 

- Akkor magyarázd el. Chris, én nem értem,hogy mire akarsz kilyukadni, de már nem is érdekel. Én elmegyek és... - fejeztem volna be a vitatkozást, de nem hagyta. Befogta a számat, csak éppen nem a kezével, hanem az ajkaival. Ellöktem magamtól, amikor megszólalt valaki.

- Mi folyik itt? - kérdezte a tisztás széléről egy fiú. Hirtelen elengedett Chris. Mind a ketten felismertük, hogy kinek a hangja volt. 

- S-semmi. - válaszolt a mellettem álló fiú.

- Dehogy nem. Chris... - Jake nem engedte, hogy befejezzem.

- Hívtalak, hogy végül még ma haza-engednek, de nem vetted fel, így eljöttem hozzátok. Mondta anyud, hogy elmentetek sétálni, Lauren-nel. Eljöttem erre, hátha találkozok veletek. Hallottam a hangod, de azt nem, hogy mit kiabálsz. Azt hittem, hogy valami baj van, így berohantam az erdőbe, idáig. De már látom, hogy jól érezted magad. - fordított hátat és elindult. 

- Jake! Engedd, hogy elmagyarázzam. - fakadtam ki sírva és utána futottam. Tudtam, hogy elveszítem.

- Ég veled Kate! - mondta, mikor utol értem. Hirtelen megfordult és megcsókolt. Nem haboztam, viszonoztam a tettét és abbahagytam a könny-hullatást. Sokkal hevesebben, szenvedélyesebben csókolt, mint eddig. Mikor ajkaink elváltak egymástól, szorosan megölelt, majd pár másodperc múlva elengedett. - Ég veled! - ismételte.

- Soha ne mondd, hogy ég veled, mert ez azt jelenti, hogy elmész, többé nem találkozunk, és elfelejtesz.. mondd inkább hogy majd látjuk egymást.

- Ég veled, Kate. - megfordult és elment. Elment és én nem mentem utána. Hagytam, hogy elsétáljon. Nem tettem ellene semmit. Tudtam, hogy nem érnék el vele sok mindent. Erőt vettem magamon és futni kezdtem utána, de sehol sem találtam. Nem foglalkoztam avval, hogy Lauren és Chris még mindig az erdőben vannak. Hazamentem és magamra zártam a szobám ajtaját. Nem akartam senkivel sem beszélni. Senkit sem akartam látni. Csak feküdtem az ágyamon és lassan az álomvilágig sírtam magam, ahol nem fáj semmi. A gondolataim nem bánthatnak...

7. Fejezet / "Boldog vagyok..." /

- Minden rendben lesz... - mondta Ashley alig hallhatóan fél óra várakozás után. - Már 3 napja van benn... És... Fogalmam sincs, hogy az ilyen dolgok miatt meddig tartják benn a betegeket.
- Nem tudom, de remélem, hogy hazaengedik...
- Én is.
- Bejöhetnek! - szólt nekünk egy nővér. Erre a szóra vártunk már egy ideje... Csendesen besétáltunk.
- Ha este nem lesz semmi baj, akkor reggel hazamehet, de a papírokat meg kell várni! - utasított minket az orvos. Bólintottunk egyet, majd kisétált.
- Végre! - fújt Jake.
- Te csináltad magadnak. - mondta Ashley morcosan.
- Ha folytatod nem megyek haza...
- Hé! Be se fogunk engedni.
- Majd kint leszek az udvaron a kutyával.
- Na oda talán mehetsz. De a téves elmeállapotot ne ragaszd át az állatra...
- Amit te ragasztottál rám? Hát... Majd jobban vigyázok, mint a felelőtlen nővérem.
- Megütlek! - vigyorgott Ashley. Én már majdnem megfulladtam a nevetéstől.
- Te is kérsz valami beszólást így mára? - kérdezett Jake.
- Kösz nem.. Eleget nevetek az oltogatásaitokon...
Boldog voltam. Végre hazaengedik Jake-et, Ashley nem haragszik rám... Eddig jól alakulnak a dolgok.
- Ash... Beszélhetnék Kate-tel pár percet? - kérdezte Jake.
- Ühüm... - sétált ki a lány
- Mit szeretnél? - kérdeztem.
- Beszélni veled...
- Jó... Ezt gondoltam. De miről?
- Kettőnkről.. Hogy most.. Mi van közöttünk...
- Nem tudom. - néztem a padlót.
- Akkor döntök. Együtt vagyunk! - jelentette ki méltóságteljesen.
- Rendben - mosolyogtam. - De mi lesz Chris-sel?
- Mit tudna tenni ez ellen? Ír még egy sms-t? - gúnyolódott.
- Mivel az igazgató fia, elintézi, hogy kikerülj a suliból...
- Hogy tudná? Megmondja az apjának, hogy rúgjon ki?
- Kitalál valamit. Hidd el!
- Az sem lenne nagy tragédia, ha nem ugyanabba a suliba járnánk... Vagy igen? Már úgyis itt a ballagás. Csak pár nap.
- Kibírnánk. Ja és még valami. Téged is felvettek a sulihoz, úgyhogy ki kell bírnom ott is veled... - néztem a szemébe.
- Szeretlek. - nézett rám, közben az arcán az a féloldalas mosoly ült, amit már rég láttam és amit annyira imádtam.
- Én is. És... Boldog szülinapot! - mondtam hangosan, hogy Ashley is meghallja, mert tortával is készültünk.
- Úr Isten! - nevetett Jake. - El is felejtettem.
- De mi nem! - válaszolt Ashley. Mivel Jake már nem volt hozzákötve a gépekhez, felállt és átvette a tortát, majd lerakta egy asztal-félére.
- Köszönöm! - puszilta meg a nővérét. - És neked is. - mosolygott, majd ajkait az enyémre tapasztotta, miközben szorosan átölelt. - Fú! Jó 15 évesnek lenni. Kibékültem a nővéremmel, végre boldog vagyok és velem van az a lány, aki a számomra elérhetetlennek tűnt. - mosolygott mélyen a szemembe nézve, de még mindig nem engedett el.
- Tényleg boldog vagy? - kérdeztem.
- Igen. És ez nagyrészt neked köszönhető.- nyomott egy puszit a homlokomra és magához szorított. A forró bőre perzselte az enyémet. Olyan volt, mint egy álom, amiből sosem akartam felébredni. Félve pislogtam, nehogy az legyen az álmaim véget-vetője.
- Örülök, hogy így egymásra találtatok, de én éhes vagyok, mégpedig arra a tortára. - mutatott Ashley az asztal felé.
- Menjünk mi is. - suttogtam Jake fülébe.
- Nem akarlak elengedni - az előbb már kezdett elengedni, de most újból magához szorított.
- Nem futok el - mosolyogtam.
- Reméltem. - elengedett és odaültünk Ashley mellé. Mikor tele ettük magunk Ashley fáradtnak érezte magát, úgyhogy hazament, de én maradtam beszélgetni. Később én is menni akartam, de Jake megragadta a karom.
- Ne hagyj itt! Kérlek. - mondta szomorú hangon.
- Mennem kell! De reggel jövök és segítek pakolni.
- Rendben. - még egyszer megcsókolt. Sokkal hosszabban, mint eddig. - Szia. - köszönt el, miután elengedtük egymást.
- Szia. - mosolyogtam, majd kiléptem az ajtón. Éreztem, hogy Jake végig figyelt, ahogy elsétáltam. Megnéztem a telefonom. Fél hét... Többnek gondoltam. Tíz perc alatt haza is értem.
- Látogatód van. Fent vár a szobádban. - közölte anyu.
- Ki az? - kérdeztem meglepődve.
- Én... - sétált le valaki az emeletről.

6. Fejezet / Őszintén szeretitek egymást? /

-"Szállj le Kate-ről, nem akarom, hogy miattad a padlón végezze... És különben túl jó hozzád ;) De akkor sem kell rámászni a csajomra, úgyhogy kopj le, te korcs! És ha valahogy ezt az sms-t Kate megtudja, akkor elintézem, hogy soha többet ne lásd... Úgyhogy szerintem tudod, hogy mit tegyél.
Chris" - olvasta hangosan Ashley. Én ekkor már egy széken ültem, arcomat a kezembe temetve.
- Miért nem szóltál az öcsémnek, hogy jártok? Jobb így, hogy nem csak fizikailag, de még lelkileg is megölöd?! Óriásit csalódtam benned és remélem tudod, hogy többet nem kell találkoznod Jake-kel. - kiabált velem Ashley.
- De nem járok Chris-sel. Ő a legjobb barátom. Vagyis csak volt.... Ezek után. - emeltem fel a fejem.
- Láttalak titeket, amikor kijöttetek a női mosdóból a suliban. 1 évvel járok feletted... Ezt kihagytad a számításaidból igaz? Szánalmas. Mit csináltatok ti ott ketten? - kérdezte lekezelően.
- 3-an voltunk és semmit sem csináltunk, ha tudni akarod, mivel ők jöttek utánam, ahogy kirohantam az óráról Jake miatt. És nem volt semmilyen számítás. Sosem vágnám át Jake-et, mert szeretem! - az utolsó mondat véletlen hagyta el a számat. Nem akartam kimondani ilyen nyíltan... De most már mindegy. A két testvér elképedve nézett rám.
- Komolyan mondtad? - nézte a takaróját Jake.
- Igen, de úgyis mindegy. - éreztem, hogy az arcom elvörösödik. - És már mondtam..
- Miért lenne mindegy? - háborodott fel Jake. - Nekem nem mindegy. De amúgy én azt hittem, hogy akkor vicceltél.. Hogy le tudj rázni... - változott még komolyabbá a hangja. - Én is szeretlek... - pirosodott ő is fülig.
- Hogy mivan?! - kiáltott Ashley. - Itt leírta neked az a fiú, hogy járnak Kate-tel és erre te megbocsátasz neki, amiért átvert és majdnem meghaltál?! Mikor hazudott neked utoljára Chris?
- Amikor ezt az sms-t írta - mosolygott Jake. - Már rég óta nem hiszek neki, de ez valahogy olyan igaznak tűnt - fordult felém. - Mikor utánad rohant az órán. Előtte, a szünetben mellé álltál... És még miatta össze is vesztünk. Az üzenet után nyilvánvaló volt számomra, hogy együtt vagytok...
- De nem vagyunk! És Chris-nek meg tartozom egy jókora pofonnal -  morogtam alig hallhatóan a második mondatot.
- Ne! - szólalt fel hangosan Jake. - Emlékszel még az sms végére? Megoldja, hogy ne találkozzunk! Meg tudja oldani!
 - Ennyire bunkó még ő sem lehet... Bár amit az együttlétünk ellen tett... De akkor mit csináljunk? - kérdeztem kétségbe-esetten.
 - Őszintén szeretitek egymást? - vágott közbe Ashley. - Igen, vagy nem? - kérdezte hangosabban mikor nem kapott választ.
- Igen - szólalt meg Jake.
- Szerintem is... - mondtam mosolyogva.
- Akkor nem tud szétválasztani titeket - mosolygott Ash. Én már nem értem a lányt.. Egyszer közénk áll, máskor pedig segít nekünk.
- Követhetetlen vagy - mondtam értetlenül.
- Mert?
- Egyszer útálsz, utána meg segítesz... - magyaráztam.
- Nem útállak, egyszerűen féltem az öcsém. Az apánk halála után nagyon összeomlott.. Most, hogy veled van, kezdett boldog lenni.. És nem akarom, hogy újra összetörjön..
- Meghalt az apátok? - kérdeztem meglepetten. Akkor ezért nem láttam bent látogatóban... Mikor Jake-re néztem, az arca könnyekkel volt áztatva. - Sajnálom...- átöleltem a fiút, aki zokogni kezdett.. Sosem láttam még ilyen állapotban... És nem is akartam... - Ha bármiben segíthetek, akkor szóljatok! Kérlek! - néztem Ashley-re, akinek ugyancsak meggyűlt a baja a könnyeivel.
- Köszönjük! - karolt át minket a lány. Hallva ahogy Jake sírt, nem tudtam tűrtőztetni magam, nekem is könnycseppek jelentek meg a szememben.

×××

- Kifáradnának? - jelent meg egy orvos az ajtóban. Már estefelé volt igen-csak. - Teszteket kell elvégeznünk. Ha minden jól alakul, akkor holnap hazamehet. - közölte velünk.
- Persze... - sétáltunk ki Ashley-vel.

5. Fejezet / Nem hagyhatsz itt! /

Szombat... Végre nem az iskolában kellett töltenem a napom. Viszont Jake még mindig a kórházban volt. És azok után, ami történt kettőnk közt, úgy éreztem, muszáj mellette lennem.
- Jó reggelt! Bemegyek Jake-hez! - közöltem korán anyuval.
- Ilyen korán? Még biztosan alszik... - próbált visszafogni.
- Nem baj. - Nagyon látni akartam Jake-et. Nem értettem miért, de valahogy  nagyon hiányzott. Pedig az előző napot is nála töltöttem. De úgy éreztem, hogy szüksége van rám.. - Majd ott megvárom, hogy felébredjen. Szia! - Egy puszit nyomtam anyu arcára és már rohantam is ki az ajtón.

×××

- Mi történik? - kérdeztem kétségbe-esetten Ashley-t. Az orvosok fej-vesztve rohantak Jake szobájába, aki csak feküdt az ágyán. - Ashley! Mi történt? - szegeztem újra a zokogó lányhoz a kérdést. 

- Nem lélegzik - sírt még hangosabban. - Ez mind a te hibád. Nem lélegzik! Meg fog halni! Csak mert te nem voltál hajlandó kilépni az életéből! - kiabált velem a kórterem ablakánál. - Miattad fog meghalni!

~ Miattad! Miattad fog meghalni! Ez mind a te hibád! - jártak az agyamban Ashley szavai. A könnycseppek pedig akaratlanul is utat törtek maguknak és eláztatták az arcom. Miattam fog meghalni? De az lehetetlen!

- Nem! - kiáltottam el magam és hirtelen térdre estem a fájdalomtól. Nem tudtam erőt venni magamon, hogy felálljak. A talajon zokogtam, míg egy orvos kijött a szobából. Nagy nehezen felálltam és próbáltam erőteljes hangon megszólalni több-kevesebb sikerrel.

- Jake hogy van?

- Az állapota egyenlőre stabil. Nemsokára felébred. Bemehetnek, de maradjanak csöndben! - utasított minket a doktor.

- Ez a te hibád! - Mutatott Ashley az ágyon fekvő fiúra, mikor beértünk. - És az a legszörnyűbb, hogy még mindig szeret. Akármit mondok neki rólad. Teljesen beléd van esve. Bár azért nem csodálom... - nézett végig rajtam.

- Tessék?! - értetlenül álltam előtte.

- Figyelj.. Sajnálom amit mondtam... Csak egyszerűen nem tudom elviselni, hogy az öcsém megölje magát. És... Olvastam azt a kis levelet, amiben leírt mindent rólad. Az irántad érzett szerelméről. És hát.. Tényleg miattad akarta megölni magát, most pedig miattad küzd a saját életéért.

- Ezzel sokat segítesz... - fintorogtam. A könnyeim még mindig megállíthatatlanul hullottak.

- Hát.. nem segítek.. De te tartod életben. Sokat jelentesz neki. Ezt jegyezd meg! Ennyire még csak a plüssmacijához ragaszkodott 3 évesen. Mindenhová magával cipelte és ha nem látta rögtön sírva fakadt - nevettük Ashley-vel. Végre tudtam parancsolni a könnyeimnek. Az arcom már kezdett megszáradni.

- Az egész eddigi életemet el fogod mesélni neki? Vagy nem zavarok? - szólalt meg Jake halvány hangon.

- Már rögtön hülyéskedni támadt kedved, öcsi?- vigyorgott Ashley. - A hangod nem éppen a megfelelő hozzá. Bár én személy szerint örülök neki. Végre nem hallom a rikácsoló hangod. - oltogatta Jake-et.

- Nagyon vicces. De... Mi is történt?

- Majdnem meghaltál... Miattam. - tört utat magának ismét egy könnycsepp a szememből.

- Nem miattad. Ne gondold ezt. Kérlek. Ne nehezítsd ezzel is a döntésem...

- Milyen döntésed? - kérdeztük szinte egyszerre Ashley-vel, de választ már nem kaptunk. Jake csak a rajta lévő takarót bámulta.

- Már nem akarsz küzdeni az életedért?! Igaz?! - kérdeztem a kelleténél hangosabban.

- Már nincs értelme. - kaptam meg a választ a fiútól.

- De van értelme. Itt van a családod, a barátaid, az életed!

- Itt vagy te is... Magadat mindig kihagyod... - forgatta a szemeit.

- Aki miatt meg akartad ölni magad? Most pedig miattam kéne élned? Ezt már nem értem... - teljesen összezavart az elmúlt napokban a viselkedésével.

- Figyelj! Eleinte azt hittem, hogy nem szeretsz és ráadásul Chris-szel karöltve mászkáltál. Azt hittem, hogy jártok... Ezért össze-barátkoztam Lilly-vel, hogy eljátsszuk, hogy járunk. Kíváncsi voltam, hogy tényleg nem szeretsz-e. De amikor csak még jobban összevesztünk, már tisztában voltam avval, hogy utálsz. De én nem bírnék nélküled élni, hogyhogy az alkohol-mérgezés mellett döntöttem, de arra nem számítottam, hogy ott leszel a parton és küzdeni fogsz értem. A levelet még el akartam vinni a házatokig, bedobni a postaládátokba. De miután csókolóztunk, éreztem, hogy te is szeretsz engem. Úgyhogy élni akartam. Viszont a hajnalban kapott üzenet után hirtelen rosszul lettem. Ezután már minden homályos... - magyarázta Jake.

- Milyen üzenet? - kérdeztem értetlenül.

- Chris írt egy sms-t, de azt is írta, hogy maradjon kettőnk között... Úgyhogy... - meg akarta ragadni a mobilját, de gyorsabb voltam nála. Most Ashley is segített nekem. Lefogta Jake-et.

- Kate! Add vissza! Most! - kiabált Jake, de semmi esélye nem volt. - Ash! Te meg engedj el! 

- Nem! - válaszoltuk szinkronban Ashley-vel.

- Ez nem lehet igaz! Nem! Ilyen nincs! - mondogattam kábultan nézve magam elé. 

- Add csak! - mondta Ashley és egy mozdulattal kikapta a kezemből a telefont.

4. Fejezet /Teljesen elment az eszed?/

 - Engedj el! - kiáltottam. Jake volt az. Az alkohol szaga áradt belőle. Szerencsémre annyira nem volt eszénél, hogy hamar ki bírtam mászni a kezei közül, de nem akartam otthagyni ennyire szétütve. - 14 éves vagy! Érted? 14! Mi lesz veled pár év múlva?! Hogy tudtál ennyire elkészülni?  - ordibáltam vele. - Felhívom Ashley-t. - Ashley Jake nővére. Ő majd hazaviszi az öccsét.
- Ne! Elmondja anyámnak! - nyögte ki a fiú.
- Legalább többet nem fog engedni inni.
- Most sem engedte... - az alkohol elöntötte a légkört. Hátrébb kellett állnom, hogy meg ne fulladjak. Hirtelen összeesett. Azt hittem, hogy csak hülyéskedik.
- Ne csináld Jake. Nem foglak tartani... - forgattam a szemeim. - Jake! Jake! - kiáltoztam egyre hangosabban, de meg sem moccant. - Úr Isten! Jake ne csináld ezt velem! - a fiú alig lélegzett. Gyorsan felhívtam a mentőket. Szerencsére közel van a kórház. Ameddig nem voltak itt, folyamatosan a nevét mondogattam és rázogattam, de semmi válasz nem érkezett. Egyszer csak kicsúszott a zsebéből egy papír, mire ez volt írva:
"Sajnálom. Nem akartalak megbántani. És Lilly nem a csajom... Kíváncsi voltam, hogy hogyan fogsz reagálni, nem hittem, hogy ennyire feldúlt leszel. És bocs azért, amit most tettem, de nem bírtam tovább tűrni, hogy így viselkedsz velem. Szeretlek....                                                     Jake
~Tessék? Ezért kell megölnie magát? Ez nem lehet igaz.. Miattam?! - kattogott az agyam. A gondolatmenetem a mentők szakították meg. Megkérdezték, hogy mi történt, én meg elmondtam, hogy berúgott és egyszer csak összeesett.

×××

A kórházban sikerült 'visszahozniuk' az orvosoknak Jake-et. Azonnal bementem hozzá.

- Hogy tehetted? - vettem elő a papírt, ami a zsebéből csúszott ki. 

- Nem akartalak megbántani... - mondta elég rekedtes hangon.

- Inkább megölted volna magad... - tettem szemrehányást neki.

- Azt hittem nem fog senki sem megtalálni, és sikerül a terv.

- Te nem vagy normális! Miért kellett volna megölnöd magad? Semmi értelme nem lett volna...

- Most is csak ezért beszélsz velem.... - válaszolta szomorúan.

- Kimehetek ha akarod...

- Nem! Dehogy is. Csak...

- Csak? - kérdeztem vissza meglepődve. Az arca vörösen égett. Láttam rajta, hogy nagyon nehezen találja a szavakat.

- Csak szeretlek. - nyögte ki, majd behunyta a szemét. Megdöbbenve álltam. Olvastam már a papíron is, de akkor még nem azzal voltam elfoglalva. Jake szájából egészen más hallani.

- Mióta...? - kérdeztem a földet nézve.

- A parton töltött délután tette véglegessé... - éreztem, hogy engem néz, de nem tudtam rá nézni. Haragudtam rá, és tudtam, hogy ha a szemébe nézek biztosan megenyhülök.

- Nekem mennem kel... - mentettem ki magam.

- Te nem szeretsz.. Igaz? - mondta. Ekkor végre felnéztem és meglepetten láttam, hogy sír. Letöröltem a könnyeit, ő meg hirtelen megcsókolt. 

- Sajnálom... - mondta bűnbánóan.

- Nem kell. - mosolyogtam. Kitágult szemekkel nézett rám. - Én is szeretlek. - éreztem, hogy fülig vörösödök.

Még egy ideig ott maradtam, mikor Jake családja megérkezett. Vagyis csak Ashley és Amabel, az anyjuk. Csendesen köszöntem nekik, és magukra hagytam a társaságot. Kint sokat gondolkodtam. Jake-en, az érzéseimen, a parton történteken és úgy mindenen, ami kettőnk között volt. Majd hirtelen csörgött a telefonom. Chris volt az. Elmondtam neki mindent, ő meglepetten figyelt. 

- Most akkor együtt vagytok? - kérdezte csodálkozva.

- Nem tudom. 

- Csak mert... Ha igen, akkor sajnos nem találkozhatunk többet... - mondta szomorú hangon.

- Tessék?! Miért nem? - kérdeztem egyre hangosabban.

- Jake nekem az 'ellenségem'. Nem vagyok hajlandó a közelében lenni, és mivel a barátnője vagy, mindig a közeledben lehet majd megtalálni... - magyarázta meg Chris.

- De nem vagyok a barátnője!

- Még... - helyesbített és kinyomta a telefonját. Hogy állíthat választás elé a legjobb barátom és a szerelmem közt.Lehetetlen választani, legalábbis nekem. 

- Jól vagy? - kérdezte Ashley.

- Igen.. De miért? - kérdeztem csodálkozva.

- Sírsz...

- Ó.. - nem is vettem észre. De ahogy mondta, már éreztem, hogy nedvesebb az arcom a kelleténél... - Csak.. Nagyon megijesztett Jake... - hazudtam...

- Persze.. - nem hitte el. De rám hagyta. - Most akkor mi van köztetek az öcsémmel? - érdeklődött közömbös hangon.

- Én sem tudom. Mindketten szeretjük egymást.. De nem beszéltünk mást.. 

- Értem.. - és otthagyott. Nem értettem mi baja van velem.

3. Fejezet /Hogy tehetted?/

- Jó reggelt! - kiáltottam ki anyunak reggel. Ő már korán felkelt és a kertben munkálkodott.
- Neked is! - hangzott a válasz kintről.
Lerohantam és megreggeliztem. Elmostam a tányérom, majd felöltöztem és leültem egy kicsit a TV elé, mert a szokásosnál hamarabb készültem el, és volt időm meghallgatni pár zenét. Egész végig furcsa érzésem volt. Nem értettem. Nem kéne, hogy a vakáció kezdetén lebetegedjek...

×××

- Szia. Bocs, hogy így rád rontok, de ezt látnod kell. - ráncigált hátra Chris. Christian Ellwood az osztálytársam és egyben  az egyik legjobb barátom. Sokan szokták mondani, hogy olyan mintha az ikertestvérem lenne. Neki is barna haja és ugyanolyan színű szeme van.
- Szia. Semmi baj. De... Mi történt? - kérdeztem kicsit ijedt hangon.
- Majd ha már ketten leszünk, akkor elmondom. - nézett a jobb oldalam felé. Észre sem vettem, hogy Lilly követ minket. - Nem mennél el? - kérdezte gúnyosan a lányt.
- Nem. Nincs semmi közöd ahhoz, hogy hol vagyok. - förmedt rá Chris-re, aki elég forrófejű szokott lenni. Ebből semmi jó nem fog kisülni...
- Akkor elmondom szőkeségének, hogy húzzon innen, mielőtt én fogom eltakarítani. - kacsintott flegmán.
- Megmondtam, hogy semmi közözd ahhoz, hogy hol vagyok... - Lilly-nek már vörös volt a feje a dühtől.
- Látom te nem csak kívülről vagy szőke... - barna szemei csak úgy égtek a méregtől. - Elmutogassam, vagy felfogod végre, hogy takarodj el?! - már lassan ordibált a lánnyal. Személy szerint nem voltam ellene annak, hogy Chris leüsse Lilly-t, de nem akartam, hogy a suli közepén drámázzanak.
- Nem kell jelenetet rendezni - mondtam, mikor megláttam, hogy Lilly meg akarja pofozni Chris-t. A fiú hirtelen hátrafordult és avval az erővel ellökte Lilly-t. Ekkor Jake is odajött.
- Te teljesen megőrültél?! - kiáltott rá Jake az "ikertesómra". - Egy lánnyal persze, hogy kiállsz, de velem már nem mernél mi?! - gúnyosan nevetett egyet.
- Csak szeretnéd - kacagta el magát Chris.
- Most komolyan Lilly mellé állsz? - kérdeztem Jake-től. - Őszintén... Örülök neki, hogy el lett lökve.. Legközelebb nem fog beleokoskodni más dolgába! - néztem szemrehányóan Lilly-re, aki mellett Jake guggolt, mert még mindig a földön feküdt.
- Biztatod Chris-t. De engem bezzeg nem mernél megütni. Tessék! Üss meg! - nevetett újra Jake. Én felhúztam a szemöldököm és elképedve láttam, ahogy hátra fordul és felsegíti Lilly-t, majd megkérdezi tőle, hogy minden rendben van-e vele. Ahogy felém fordult, én megpofoztam. Annyira mérges voltam rá, hogy azt sem tudta miről van szó, és annak az embernek kezdte a pártját fogni, akire azt mondta nekem, hogy utálja, és nem érti, hogy mi, lányok hogyan bírjuk elviselni. Egyrészt elárulva éreztem magam, másrészt meg hát ő mondta....
- Most ezt mért kellet? - förmedt rám. - Attól hogy fiú vagyok még fájhatott. Tudod mennyire fájt? - ordított rám piros arccal. Tényleg nagyot kapott. De sosem hitte el, hogy meg merem ütni. Hát tessék.
- Te mondtad, hogy üsselek meg. Nem hitted el, hogy meg merlek ütni...  - néztem rá.
- Nem nem hittem. De abban bíztam, hogy több eszed van... De tévedtem... - fordított hátat, és Lilly-t átkarolva sétált el.
- Tegnap vele voltam a parton... Akkor még azt játszotta, hogy tök szomorú, hogy mennie kell. - néztem Chris-re - Erre itt van... - mutattam a távozó pár felé. - Várjunk csak! Ezért kellett neki elmennie...! Lilly-vel találkozott. Valami üzenet félét nézegetett a telefonjában, mikor kijelentette, hogy mennie kell... - törtek utat maguknak ekkor a könnycseppek. Nem hittem el, hogy ez tényleg lehetséges. Engedi, hogy beleszeressek, utána pedig a legnagyobb ellenségem mellé áll.
- Gyere velem. - húzott el Chris. Majd mikor az épület mögé értünk, már nem sírtam. Meglepve figyeltem, ahogyan egy fényképet vett elő a zsebéből. Néztem egy ideig ez előttem tartott fotóra.
- Ez én vagyok! És.. És Jake?! - hűltem el a látványtól.
- Igen. Ez tegnap készült a partom. Tényleg csókolóztatok? - kérdezte meglepetten.
- Dehogy is.
- De az van ezen a képen...
- Nem. Én kirohantam a partra sírva, és mikor megtalált elkezdett vígasztalni és átölelt. De nem történt más. - mondtam komoly hangon. - Csak ebből a szögből tűnik úgy, mintha más is lett volna... - tört elő egy újabb könnycsepp, mivel eszembe jutott, hogy miért  rohantam ki zokogva a partra.
- Ugye nem Jake miatt sírsz?
- Nem.
- Sajnálom, ami a"papáddal" történt. - találta el, hogy mi a bajom.
- Én is. - válaszoltam, majd átölelt én pedig újra zokogásban törtem ki. Amennyit az elmúlt pár nap alatt sírtam, az több mint az átlagos évi mennyiségem.
- Csöngettek. Mennünk kell.. - törölte le az arcom az inge ujjával.
- Rendben. - mentünk az első órára, de a sírást nem bírtam abbahagyni. Fizika... Jobb sem lehet... Jake mellett ülök...

×××

- Miattam sírsz? - kérdezte bűnbánóan Jake az óra közepén, mire csak megráztam a fejem. Erre Lilly súgott valamit neki, aki mögöttünk ült.

- Azt hiszem megígértél valamit tegnap nekem. Hogy nem fogsz szomorú lenni miatta... - mondta komoly arccal.

- Ezek után a neked tett ígéretem nem számít semmit... - sírtam még mindig.

- Mik után? - meglepődve nézett rám.

- Már nem is emlékszel, hogy mi történt az óra előtt? 

- Jajj... Csak a barátnőm mellett fogok kiállni, mint az ellenségem, és az a lány mellett akivel a tegnap délutánt töltöttem. - forgatta a szemeit Jake. Erre fogtam magam és az óra közepén kirohantam. 

- Állj meg! MOST! - kiáltott utánam a tanár, de nem érdekelt. Nagyon fájt, amit Jake mondott. Elfutottam a mosdóba, és az egyik WC ajtaját magamra zártam. 5 perce lehettem ott, amikor lépteket hallottam. Túl szapora léptek voltak ahhoz, hogy 1 embertől származzanak. 

- Katlyn! - hallottam Lauren hangját.

- Kate! - szólalt meg Chris is. Tehát ők jöttek utánam...

- Itt vagyok... - nyitottam ki az ajtót könnyes szemekkel. - Te hogy-hogy itt? - Szipogtam Lauren-nek.

- Lilly bevallott mindent. - nézett le a földre. - Lauren... Úgy sajnálom...

- Nem kell.. Az a lány egy állnok kígyó. - mosolyodtam el halványan. - Hiányoztál...

- Te is nekem Kate. - ölelt meg.

- Öhm... Én is itt vagyok. - szólalt meg Chris is.

- Igen.. És ez a lány mosdó.. Tehát neked nem kéne itt lenned.. - viccelődtem vele.

- Örülj hogy eljöttem utánad - kacsintott.

- Örülök.  - öleltem meg őt is.

- De mit mondott neked Jake, amiért kifutottál? - kérdezte Lauren.

- Azt mondta, hogy inkább a barátnője mellett fog kiállni, minthogy az ellensége - néztem Chris-re - és a lány mellett, akivel a tegnap délutánt töltötte... - sírtam el nekik.

- Vele töltötted a délutánod? - kérdezte Lauren.

- Igen. Majd hazafelé elmeséli Chris. Ő tud mindent. - mondtam a fiúra nézve, mire ő bólintott.

- Jó, de gyerünk vissza, mert azért jöttünk, hogy visszarángassunk.. - mosolygott Lauren.

- Majd én mondom, hogy meghalt valakid, és nem akartál itt mindenki előtt sírni.. Csak megérti... - jelentette ki Chris.

- Köszönöm - mosolyogtam alig láthatóan. Mikor visszamentünk, minden úgy történt,a hogyan a legjobb barátom mondta.

×××

A szüneteket végig sírtam a 2 legjobb barátom társaságában. 

Otthon a gépet benyomtam és elmentem a partra. Ott volt egy ember, de nem érdekelt. Arra szoktam sétálni, úgyhogy mentem felé, de mikor felismertem ki az, visszafordultam és elindultam haza, de valaki hátulról elkapott, és magához rántott.

2. Fejezet

- Én vagyok az! Jake. - súgta a fülembe a fiú, aki az előbb betapasztotta kezeivel a számat.
- Te nem vagy normális! - mérges voltam, rá, hisz nagyon megijesztett. Így most úgy tűnik, mintha dilis lennék, hogy ennyitől megijedek, de ez azért van, mert egy éve egyik barátnőmet, Naomi-t ugyanígy, ugyanezen a helyen rabolták el. Azt mondták neki, hogy ha nem száll be önként a buszukba, akkor megölik a családját.. Persze beszállt, és rá fél évre félholtra verve találták meg egy út széli kis erdőben. Azóta nagyon is megváltozott, mert nem nagyon tudta még feldolgozni a történteket. De elfelejteni sem tudná, hisz a bántalmazásának nyomai ott rejtőznek a testén. - Nagyon jól tudod, hogy mi történt Naomi-vel... És...
- Jó tudom. Sajnálom. De beszélnünk kell. - mentette magát Jake.
- Ezt mondhattad volna normálisan is, nem kellett volna a frászt hozni rám..- forgattam a szemeim, de mikor láttam újra azzal a csibészes mosollyal az arcán, nekem is felfelé kezdett görbülni a szám.
- Ki tudsz jönni délután a partra. - kérdezte komolyabban.
- Persze.. Hánykor?
- 3 körül megfelel?
- Igen. Akkor ott. Szia - nem tudom miért, de éreztem, hogy nagyon örültem, és láthatóan ezt Jake is észre vette, mert újra mosolyogni kezdett.
- Akkor ott - ismételte a szavaim.
Mikor hazaértem anyu kisírt szemekkel fogadott.
- Mi történt? - kérdeztem ijedten. Egy ideig nem kaptam választ.
- Carl bácsi meghalt... - kezdett bele újra a sírásba.
~ Az nem lehet. Nem halhatott meg! Ő az egyetlen akit úgy érezhettem, hogy ő a papám, hisz már nem élt egyik sem. Ő pótolni tudta volna az űrt. Nem hallhatott meg! Nem! - ismételgettem a fejemben a szavaim újra és újra. Ledobtam a táskám a földre és kirohantam a partra. Senki sem volt ott. Egyedül voltam. Egyre csak zokogtam  a Carl bácsitól kapott nyaklánncal a kezemben. Ez mindig rajtam volt.
Nem tudtam mióta lehettem kint. Egyszer csak valaki átkarolt, mikor én a homokban gubbasztottam könnyeimmel küszködve.
- Mi történt? - kérdezte ijedten Jake. El is felejtettem a megbeszélt találkát. Ijedten pattantam fel és töröltem ki a könnycseppeket a szememből, melyek újra és újra utat törtek maguknak.
- S-Semmi - dadogtam. Néha sikerült hazudnom, de ez most nyilvánvaló.
- A semmi miatt sírni?! Ugyan már. Mondd el! - nézett  boci szemekkel - Kérlek!
- Hát jó... - akartam belekezdeni, de mikor észrevettem, hogy a nyaklánc a kezemben van, újra előtört belőlem a zokogás.
- Carl bácsiról van szó? - kérdezte szomorú hangon.
- Honnan tudsz róla? - nem értettem, honnan tudja. - Honnan tudsz te mindent azelőtt, mielőtt elmondtam volna?!
- A tőle kapott nyakláncot szorongatod a kezedben... - nézett az ékszerre, majd újra rám.
- Ó.. Igen.. Meghalt. - rándult össze a gyomrom, mikor kimondtam az utolsó szót.
- Sajnálom. - és hirtelen kikapta a kezemből a nyakláncot és behajította a vízbe. Nem hittem a szememnek.
- Te meg mit csinálsz?! Teljesen elment az eszed?! Az egyetlen emlékem volt róla. És ezt is elveszítettem miattad. Muszáj volt? - futottam be a vízbe, de persze nem találtam sehol.
- Örülök, hogy az emlékeimtől is meg kell fosztani. - vágtam fejbe dühösen. - Nagyon utállak. Nagyon!- ismételgettem. Majd zokogva estem térdre a fájdalomtól.
- Sokkal jobb lesz. Hidd el! - mondta együtt-érzően. - Nyugodj meg...
- Útálom. Nagyon útálom mikor igazad van! - mondtam mérgesen - De most még nem jobb. Sokkal rosszabb. - próbáltam ráterelni arra a gondolatra, hogy most nagyon megbántott. De nem érdekelte. Csak átölelt. A bőre perzselte az enyémet. Én fáztam mivel a víz, mikor berohantam átáztatta a ruhám, és a fújdogáló szél így nagyon hidegnek tűnt. Mikor kezdtem abbahagyni a sírást, hirtelen felkapott és bevonszolt a tengerbe.
- Hé te nem normális! - visítottam a karjaiban - Engedj már el! - ütögettem a kezét.
- Majd ha beljebb mentünk - jött újra elő az arcán az a féloldalas mosoly, amibe már úgy éreztem, hogy kezdek beleszeretni...
- El ne engedj! - visítottam a nyakába kapaszkodva, mert már a víz a hátamat súrolta.
- Csak akkor viszlek ki, ha megígéred, hogy nem fogsz szomorkodni. - kérlelt, vagyis nem, fenyegetett meg.
- Az nem lesz könnyű..
- Dehogynem - engedett lejjebb nevetve.
- Jó-jó, megígérem. Csak vigyél ki. - Már lassan fuldokolt a nevetéstől. Mikor kiértünk letett, ahogy mondta.
- Látom jól szórakozol - törtem ki én is nevetésben.
- Ez az arc mindent megért - szorongatta úgy meg az arcom, ahogyan a nagyszülők szokták.
- Hé! Ezt még egyszer ne csináld, mert megütlek! - fenyegettem meg.
- Mit? Ezt? - és újra a két ujja közé vette az arcom, majd futásnak eredt.
- Gyere ide! - futottam utána nevetve. Majd hirtelen megállt.
- Mi az? - kérdeztem ijedten.
- Semmi, csak mennem kell... - mondta szomorúan. Szomorú attól, hogy itt kell hagynia? Ez furcsa.
- Hát. Majd akkor holnap a suliban.
- Oké. Szia.
- Szia. - Sétáltam ki a partról.
Otthon már boldog voltam. Nem hittem volna, hogy segíteni tud, de túlléptem Carl bácsi halálán. Most azt gondoljátok, hogy nem is szerettem... Az az igazság, hogy nagyon is. De új ember költözött a mai nappal a szívembe. Nem  gondoltam, de így van. Beleszerettem Jake-be.

×××

1. Fejezet

Június.. Az utolsó napjaim a nyári szünet előtt. Reggel felkeltem, lezuhanyoztam és fogat mostam. A tükörben nézegettem egy ideig hosszú barna hajam és barna szemem.  Majd átrohantam a szobámba és felöltöztem gyorsan, mivel csengettek. Kinyitottam, és Lilly állt előttem.

- Szia. Már be sem engedsz?- kérdezte bűnbánóan.

- Szia. De .. Bár ezek után azt gondoltam, hogy nem jösz.. - vagyis reméltem.. De ezt már nem akartam hozzátenni. 

- Jajj ne már. Rég történt ami volt. - kacsintott egyet. - Azt hittem, hogy már nem is emlékszel rá...

- Hogy is emlékezhetnék arra, amit 1 hónapja tettél.- forgattam a szemeim- Kibeszéltél a hátam mögött, aztán azt hazudtad, hogy mindennek elhordtam Lauren-t. És emiatt nem szól hozzám, inkább leül egyedül, minthogy megkérdezze, hogy ülök-e mellé.. - tört ki belőlem majdnem a sírás, hisz Lauren a legjobb barátnőm. Vagyis csak volt. - Hogy is emlékezhetnék rá..?! - forgattam újra a szemeim.

- Én nem úgy gondoltam. Én csak az igazat mondtam ki. - MIVAAN?! Teljesen hibbant. 

- Igazat??! Ebben mi az igaz? Sosem terjesztenék semmit  a legjobb barátnőmről, de te ezt nem is értheted, hisz neked sosem volt igaz barátod. Inkább állandóan elvetted másét. De persze most sincs igazam, ugye?! - háborodtam fel teljesen és egy könnycsepp gördült ki az arcomon - Te ezt nem fogod talán sosem megérteni, hogy milyen érzés, hisz tőled nincs kit elvenni. Te magányos ember vagy. És persze ezért is én vagyok a felelős - törtem ki zokogásban.

- Látom kár volt ide jönnöm. Bocsánatot akartam kérni, de te meg sem hallgatsz. - nézett rám boci szemekkel. 

- Itt nem hiszem, hogy elég egy bocsánatkérés. Elrontod az egész életem, már elsős korom óta, és nem is érdekel téged. - Annyira fájt. És tényleg kis korom óta mindig elvett tőlem mindent és mindenkit. Sajnáltam, hogy az életem része a kis szőke hajú kék szemű, alacsony kis démon...

- Sejtettem,  de tényleg sajnálom. - Próbált együttérzést színlelni, de nem nagyon sikerült neki. - Jóváteszem.

- És mégis hogyan? Elmondod egy hónappal a történtek után, hogy hazudtál, és nem csináltam semmi olyat, amit mondtál? - Nem értettem, hogy ez után mi változna. - Lauren ugyan úgy fog  rám nézni mint eddig. Arra a lányra aki elárulta őt.. És ez ellen nem tehetsz semmit.

- Dehogyis nem. De gyerünk, mert elkésünk. - felkaptam a táskám, és szinte rohantunk a suliba. Nyolc előtt pár perccel estünk be az ajtón. Odamentünk a többiekhez, de Lauren rögtön elhúzódott. Nagyon fájt, hogy így viselkedett velem. De ugyanakkor féltem is, mivel az összes titkomat elmondtam neki és ő úgy tudta, hogy elárultam őt. Vártam mikor tálalja ki a titkaim. De nem tette. 

×××

Mi történt? - kérdezte valaki mellőlem. Észre sem vettem, hogy már történelem órán ülök. Csak vánszorogtam az osztállyal egész nap. Ez már az utolsó óra. - Látom, hogy valami nagyon maga alá gyűrt. Egész nap szomorú vagy.. - kezdett bele Jake, a mellettem ülő fiú. Világosbarna haja olyan volt, mintha a szél fújná, hisz össze-vissza állt, de gyönyörű kék szeme kompenzálta a kis hibáját. - Hahó! Föld hívja Kat-et! Hallassz engem? - mosolygott féloldalasan. Ő az a fiú, aki bármikor és bárhol meg tud nevettetni.

- Bocs. Persze, hallak - mosolyogtam - Csak kicsit húzós napom van.. - néztem bele a szemébe, de hamar elkaptam a tekintetem, mivel a tanár szólt ránk hirtelen:

- Megtartsam az órát, vagy beszélgettek inkább? Mert sajnos a kettő egyszerre nem megy...

- Én személy szerint szívesebben beszélgetnék, de maga dönt!  - Mondta Jake unottan. Természetesen mindenki nevetett.

- Talán kifáradhatna egy igazolatlan órával, Jake. - Förmedt rá a töri tanárunk.

- Jó befejeztem. Elnézést. - válaszolta Jake.

- Reméltem is.

Óra után gyorsan vonult ki mindenki a teremből, de mikor elmentem az egyik szobor mellet, valaki megragadta a kezem és berántott mellé. Ijedtem néztem körbe, de a nap a szemembe világított így nem láttam ki áll velem szemben...