9. Fejezet / Párizs... /

Reggel már korán felébredtem. Nem néztem meg az órát, de éppen napfelkelte volt. Az ablakomból szépnek tűnt, úgyhogy kibattyogtam az udvarra, leültem a vizes fűbe, s onnan kémleltem az eget. A nap lassan kúszott egyre feljebb és feljebb a felhők felett. Egy ideig csak bámultam felfelé, de hirtelen megtámadtak a tegnapi nap emlékei. Lehunytam a szemem, s egy könnycsepp gurult le az arcomon. Aztán még egy és még egy. Valaki átkarolt hátulról.

- Sajnálom. - mondta anyu együtt-érzően.

- Honnan...? - kérdeztem meglepetten.

- Lauren tegnap még visszajött vacsorázni, ahogyan azt megígérte. Megkérdeztem, hogy mi lelt téged, amiért magadra zártad az ajtód. Mindent elmondott. - valószínűleg érezte, hogy nincs sok kedvem erről beszélni, mivel otthagyott. 

×××

Egy órája már ott ülhettem, amikor eszembe jutott, hogy hétfő van. Berohantam a szobámba, majd a zuhany alá. Mikor végezetem, egy törülközőt csavartam magam köré, majd ruhás-szekrényem elé sétáltam. Kivettem egy farmer rövidnadrágot, egy bézs színű atlétát és egy zöld inget. Felöltöztem és felkaptam a táskámat, amibe már be voltak készítve a cuccaim. El sem köszöntem a szüleimtől, csak mentem a suliba. Egész úton zenét hallgattam. A zajokat kizártam, csak a zenére koncentráltam, nehogy eszembe jutnak a fájdalmas dolgaim. Szerencsére sikerült a kísérletem. 

Mikor beértem, köszönés nélkül mentem a szekrényemhez. Megnéztem az órarendem. Fizika az első. Hurrá... Jake mellett. Még volt fél órám becsöngőig, úgyhogy sétálni indultam az udvaron, de kár volt. Chris-t láttam meg kosarazni pár osztálytársammal. Majd láttam, hogy az egész osztály lassan odatelepedett. A lányok a padon, a fiúk meg játszottak. Szó nélkül leültem. Mindenki rám vetette a pillantását. Pont ezt nem akartam.
-Tehát már mindenki tud mindent. Nagyon jó. Pletykafészkek. - morogtam, majd elsétáltam. Hallottam, hogy követ valaki, de nem akartam hátra nézni, nehogy annak az embernek a tekinteték kapjam el, akinek pont nem szeretném. De akaratom ellenére, a szemem hátra húzott. 

-Állj meg! - kiáltott utánam Chris. Én futásnak eredtem, ő pedig a nyomomban loholt. Berohantam a mosdóba és becsaptam magam mögött az ajtót. - Ez már szánalmas... Kate! Gyere már ki! Most megint mi a bajod?

- Tényleg nem tudod, hogy mi a bajom? - léptem ki az ajtón idegesen. - Még te sem lehetsz ilyen hülye! Most komolyan, hogy tehetted ezt velem? Rohadt bunkó voltál, de téged nem érdekel, csak az, hogy tönkre tehesd az életem. Erre már rájöttem. De hidd el, nem fogsz már sokáig látni, nem rontom neked a légkört. - csattantam fel.

- Akkor büntess meg! - kacérkodott.

- Bunkó! - pofoztam volna fel, de elkapta a kezem.

- Tényleg ezt akarod? 

- Várj, átgondolom...Igen! - rúgtam sípcsonton és elsétáltam.

- A legjobb barátoddal így bánsz? Szép. Már látom, hogy így kellett lennie, nem szabadott, hogy Jake-et tovább kényszeríthesd, hogy veled maradjon. - szólt utánam lekezelően.

- Tessék? - nem hittem a fülemnek. Hogy mondhatott ilyet? Nem akartam teljesen kifordulni magamból. Nem akartam jelenetet rendezni, mert már kezdtek gyűlni az emberek. 

- Jól hallottad.

- Egyszer esküszöm... - nem engedte, hogy befejezzem, a számat betapasztotta az ajkaival, ugyan úgy, ahogyan az erdőben is. Körülöttünk csak bámultak az emberek. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit csináljak. Ellöktem magamtól a fiút, aki nem akarta elengedni a derekamat. A kezeit nem bírtam lefejteni magamról, de kaptam segítséget. Egy fiú jelent meg, aki segített nekem és elhúzott onnan az épület mögé, de előtte még odaordított valamit Chris-nek, amit már nem értettem.

- Köszönöm. - mondtam sírva. Észre sem vettem, mikor a könnyeim hullani kezdtek.

- Ne sírj. Kérlek - törölte le a könnyeim mélyen a szemembe nézve. Még sosem láttam a fiút.

- Új vagy, igaz? - szipogtam.

- Igen. Daniel Braun vagyok, de csak Dan. - mosolygott szerényen. A szemei teljesen elkápráztattak. Világoskékek voltak, de a nap által zöldesen csillogtak. Sötétbarna haja volt neki is, épp mint nekem. Feltűnően boldog volt.

- Én meg Katlyn Menson. Általában Kate-nek szólítanak. - mosolyogtam. A könnyeim kezdtek apadni.

- Te vagy az, aki Jake-kel járt? - nézett rám érdeklődően.

- Igen, de honnan tudod?

- Mindenki ezt beszéli, hogy az alkoholmérgezésbe kergetted, majd amíg ő a kórházban küszködött az életéért, be sem néztél hozzá, hanem Chris-sel töltötted az időt. - szavai, úgy hatottak rám, mint egy hideg-zuhany.

- De ez nem igaz! Egész végig mellette voltam. És Chris letámadott a nyelvével, erre Jake azt hitte, hogy megcsalom, vagy mi... - vázoltam, hogy mi volt valójában. 

- Chris-sel nem tudsz mit csinálni, ő ilyen... Szerezd vissza Jake-et! - mosolygott.

- Már nem fogom tudni, Jake nem hisz nekem. De honnan ismered Chris-t? - furcsa volt, ahogy beszélt róla, valahogy olyan volt, mintha vádolná, de fogalmam sincs mivel.

- Hosszú sztori, de becsöngetnek, mennünk kell. Az osztályotokba kerültem. Gondolom, hogy nincs már szabad hely fizikán, ugye?

- De, végül is van egy - sétáltunk, mikor megszólalt a csengő. - De ha akarod, akkor megkérhetjük a tanárt, hogy ülhess mellém, mert engem már ismersz. És én majd segítek. 

- Nem kell... Köszi. Majd ülök arra az egy helyre. - mondta. Már kezdtem örülni, hogy valahogyan el tudom magam mellől távolítani Jake-et, csakhogy ne kelljen mellettem ülnie. Gondolom még most is azt hiszi, hogy Chris-sel vagyok. Mikor beértünk, már a legtöbben bent hülyéskedtek. Ahogy beléptem a terembe, mindenki szeme rám keveredett. Tehát ők is úgy tudják a sztorit, ahogyan Dan is, ameddig el nem magyaráztam neki. 

Megforgattam a szemeim, közben fújtam egyet, s leültem Jake mellé, aki meg sem szólalt, csak arrébb húzódott.

- Jake, én... - kezdtem.

- Ne! Hagyj. Az utolsó napom! Hagyj békén! - utasított.

- Az utolsó napod?

- Igen.

- De hova mész? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve. Hallottam, hogy mindenki elhallgatott. Mindenki a beszélgetésünkre figyelt. Mindenki, Jake-et kivéve. - Hova mész? - kérdeztem erősebb hangon, a forró könnycseppek pedig elkezdték áztatni az arcom hideg bőrét. 

- Oda, ahol el tudlak feledni. - mondta érces hangon a szemembe nézve. A szívemet kaszabolták a szavai.

- Nem akarlak elveszíteni... - sírtam.

- Én sem, de így kell lennie. Figyelj, szeretlek, talán jobban is, mint ahogyan azt kéne. De talán.. Talán túl jó vagy. Talán nem kellett volna megpróbálnunk együtt. Tudom, hogy én rontottam el, mert sokkal jobban szerettelek, mint ahogyan azt egy barátnak kellene. Tudom, hogy én rontottam el, de nem tehetek róla. 

- Hát akkor maradj! 

- Nem lehet. - láttam, hogy az ö szemében is könnycseppek jelennek meg. Nagy küszködés árán, de ő tudta tartani magát, velem ellentétben. Nagyon szerettem. Nem hagyhattam, hogy elmenjen.

- Miért nem?

- Ennek így kell lennie. Majd rájössz te is. Sok idő kell hozzá, de rájössz. Rájössz, hogy mennyire szerettelek és, hogy mennyire megbántottál avval, amit az erdőben tettél. 

- De nem csináltam semmit, Chris mászott rám. 

- Én is ezt mondanám - szólt közbe Chris.

- Chris. Nem kéne velük is ugyanazt tenned, amit velem és Angela-val. - szállt be Dan is. 

- Nem hozhatod fel ezt! - kiáltott fel a volt legjobb barátom. Én és Jake elképedve láttuk a két fiú 'harcát'.

- Azt, hogy Rámásztál Angela-ra így szétválasztva minket? Én pedig hittem neked, de mikor rájöttem mi is volt valójában, már késő volt. Angela már nem úgy érzett irántam ekkorra. - nézett maga elé. - Nem teheted meg velük is. Nem engedem!

- Tényleg így volt? - nézett rám bűnbánóan Jake.

- Igen, de nem hallgattál meg. Annyira csökönyösen ragaszkodtál az általad hitt igazsághoz, hogy nem is engedted, hogy megmagyarázzam. - kicsöngettek. Jake nem szólt semmit, csak elrakta a könyveit. Nem volt a tanár az órán. Nem értettük miért. 

A többi órán szótlanul ültem. A szünetekben nem szóltam senkihez. A szememmel Jake-et kerestem, de nem találtam sehol. Elsétáltam a mosdó felé, ahol egy beszélgetés szűrődött ki az egyik ajtó mögül.

- De szeret téged! Nagyon is! Nem hagyhatod itt. - fedeztem fel Rachel hangját. A lány állandóan az osztály középpontja volt még régen. De valami megváltozott, s átlagosabbá vált. Azóta elég sokat voltunk együtt. De most valahogy megint eltávolodtunk egymástól. 

- Rachel-nek igaza van - halottam Naomi hangját. Ő az, akit régebben elraboltak...

- De... - Jake volt az. Ezek... Ezek rólam vitatkoznak?

- Nincs de. Szerezd vissza! - győzködte Lauren a fiút.

- Ő már nem szeret. Higgyétek el! Sok volt ez neki. - hallatszott Jake szomorú hangja.

Vettem egy ,mély levegőt, majd kifújtam és besétáltam.

- Honnan veszed? - vontam kérdőre Jake-et.

- Ismerlek. - kaptam a választ.

- Úgy tűnik mégsem. - néztem mélyen a szemébe.

- Jaj! Csókoljátok már meg egymást. - hangoskodott Rachel. Mindenki elnevette magát. 

- Holnap reggel indul a gépem. - közölte egyhangúan az előttem álló fiú.

- Lemondod. - válaszolt helyettem Naomi. Jake csendesen megrázta a fejét. 

- Két jegyem van... Párizsba.

- Kate megy veled! - közölte Lauren. 

- A szüleim nem fogják megengedni...

- Majd kiderül - mosolygott Jake.

×××

- Anyuék megengedték, hogy Párizsba mehessek. Jake rokonainál leszünk... Csak az a gáz, hogy Jake-kel egy szobában leszünk. Ami persze neki őrülten tetszik. - meséltem telefonon keresztül Rachel-nek a tengerpartról. 

- Hát. Érezzétek jól magatokat. Most menj aludni, mert ha jól tudom, elég korán indul a gépetek... - mondta.

- Igen. Úgyhogy szia.

- Szia. És vigyázz magadra!

- Vigyázni fogok - mosolyogtam és kinyomtam a telefont. Elmentem zuhanyozni, majd lefeküdtem. Féltem, hogy ezt a napot csak álmodtam. Olyan mesébe illő volt minden. Kibékültem Jake-kel és együtt megyünk nyaralni. Két hetet leszünk Párizsban...