- Szia. Már be sem engedsz?- kérdezte bűnbánóan.
- Szia. De .. Bár ezek után azt gondoltam, hogy nem jösz.. - vagyis reméltem.. De ezt már nem akartam hozzátenni.
- Jajj ne már. Rég történt ami volt. - kacsintott egyet. - Azt hittem, hogy már nem is emlékszel rá...
- Hogy is emlékezhetnék arra, amit 1 hónapja tettél.- forgattam a szemeim- Kibeszéltél a hátam mögött, aztán azt hazudtad, hogy mindennek elhordtam Lauren-t. És emiatt nem szól hozzám, inkább leül egyedül, minthogy megkérdezze, hogy ülök-e mellé.. - tört ki belőlem majdnem a sírás, hisz Lauren a legjobb barátnőm. Vagyis csak volt. - Hogy is emlékezhetnék rá..?! - forgattam újra a szemeim.
- Én nem úgy gondoltam. Én csak az igazat mondtam ki. - MIVAAN?! Teljesen hibbant.
- Igazat??! Ebben mi az igaz? Sosem terjesztenék semmit a legjobb barátnőmről, de te ezt nem is értheted, hisz neked sosem volt igaz barátod. Inkább állandóan elvetted másét. De persze most sincs igazam, ugye?! - háborodtam fel teljesen és egy könnycsepp gördült ki az arcomon - Te ezt nem fogod talán sosem megérteni, hogy milyen érzés, hisz tőled nincs kit elvenni. Te magányos ember vagy. És persze ezért is én vagyok a felelős - törtem ki zokogásban.
- Látom kár volt ide jönnöm. Bocsánatot akartam kérni, de te meg sem hallgatsz. - nézett rám boci szemekkel.
- Itt nem hiszem, hogy elég egy bocsánatkérés. Elrontod az egész életem, már elsős korom óta, és nem is érdekel téged. - Annyira fájt. És tényleg kis korom óta mindig elvett tőlem mindent és mindenkit. Sajnáltam, hogy az életem része a kis szőke hajú kék szemű, alacsony kis démon...
- Sejtettem, de tényleg sajnálom. - Próbált együttérzést színlelni, de nem nagyon sikerült neki. - Jóváteszem.
- És mégis hogyan? Elmondod egy hónappal a történtek után, hogy hazudtál, és nem csináltam semmi olyat, amit mondtál? - Nem értettem, hogy ez után mi változna. - Lauren ugyan úgy fog rám nézni mint eddig. Arra a lányra aki elárulta őt.. És ez ellen nem tehetsz semmit.
- Dehogyis nem. De gyerünk, mert elkésünk. - felkaptam a táskám, és szinte rohantunk a suliba. Nyolc előtt pár perccel estünk be az ajtón. Odamentünk a többiekhez, de Lauren rögtön elhúzódott. Nagyon fájt, hogy így viselkedett velem. De ugyanakkor féltem is, mivel az összes titkomat elmondtam neki és ő úgy tudta, hogy elárultam őt. Vártam mikor tálalja ki a titkaim. De nem tette.
×××
Mi történt? - kérdezte valaki mellőlem. Észre sem vettem, hogy már történelem órán ülök. Csak vánszorogtam az osztállyal egész nap. Ez már az utolsó óra. - Látom, hogy valami nagyon maga alá gyűrt. Egész nap szomorú vagy.. - kezdett bele Jake, a mellettem ülő fiú. Világosbarna haja olyan volt, mintha a szél fújná, hisz össze-vissza állt, de gyönyörű kék szeme kompenzálta a kis hibáját. - Hahó! Föld hívja Kat-et! Hallassz engem? - mosolygott féloldalasan. Ő az a fiú, aki bármikor és bárhol meg tud nevettetni.
- Bocs. Persze, hallak - mosolyogtam - Csak kicsit húzós napom van.. - néztem bele a szemébe, de hamar elkaptam a tekintetem, mivel a tanár szólt ránk hirtelen:
- Megtartsam az órát, vagy beszélgettek inkább? Mert sajnos a kettő egyszerre nem megy...
- Én személy szerint szívesebben beszélgetnék, de maga dönt! - Mondta Jake unottan. Természetesen mindenki nevetett.
- Talán kifáradhatna egy igazolatlan órával, Jake. - Förmedt rá a töri tanárunk.
- Jó befejeztem. Elnézést. - válaszolta Jake.
- Reméltem is.
Óra után gyorsan vonult ki mindenki a teremből, de mikor elmentem az egyik szobor mellet, valaki megragadta a kezem és berántott mellé. Ijedtem néztem körbe, de a nap a szemembe világított így nem láttam ki áll velem szemben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése