- Te nem vagy normális! - mérges voltam, rá, hisz nagyon megijesztett. Így most úgy tűnik, mintha dilis lennék, hogy ennyitől megijedek, de ez azért van, mert egy éve egyik barátnőmet, Naomi-t ugyanígy, ugyanezen a helyen rabolták el. Azt mondták neki, hogy ha nem száll be önként a buszukba, akkor megölik a családját.. Persze beszállt, és rá fél évre félholtra verve találták meg egy út széli kis erdőben. Azóta nagyon is megváltozott, mert nem nagyon tudta még feldolgozni a történteket. De elfelejteni sem tudná, hisz a bántalmazásának nyomai ott rejtőznek a testén. - Nagyon jól tudod, hogy mi történt Naomi-vel... És...
- Jó tudom. Sajnálom. De beszélnünk kell. - mentette magát Jake.
- Ezt mondhattad volna normálisan is, nem kellett volna a frászt hozni rám..- forgattam a szemeim, de mikor láttam újra azzal a csibészes mosollyal az arcán, nekem is felfelé kezdett görbülni a szám.
- Ki tudsz jönni délután a partra. - kérdezte komolyabban.
- Persze.. Hánykor?
- 3 körül megfelel?
- Igen. Akkor ott. Szia - nem tudom miért, de éreztem, hogy nagyon örültem, és láthatóan ezt Jake is észre vette, mert újra mosolyogni kezdett.
- Akkor ott - ismételte a szavaim.
Mikor hazaértem anyu kisírt szemekkel fogadott.
- Mi történt? - kérdeztem ijedten. Egy ideig nem kaptam választ.
- Carl bácsi meghalt... - kezdett bele újra a sírásba.
~ Az nem lehet. Nem halhatott meg! Ő az egyetlen akit úgy érezhettem, hogy ő a papám, hisz már nem élt egyik sem. Ő pótolni tudta volna az űrt. Nem hallhatott meg! Nem! - ismételgettem a fejemben a szavaim újra és újra. Ledobtam a táskám a földre és kirohantam a partra. Senki sem volt ott. Egyedül voltam. Egyre csak zokogtam a Carl bácsitól kapott nyaklánncal a kezemben. Ez mindig rajtam volt.
Nem tudtam mióta lehettem kint. Egyszer csak valaki átkarolt, mikor én a homokban gubbasztottam könnyeimmel küszködve.
- Mi történt? - kérdezte ijedten Jake. El is felejtettem a megbeszélt találkát. Ijedten pattantam fel és töröltem ki a könnycseppeket a szememből, melyek újra és újra utat törtek maguknak.
- S-Semmi - dadogtam. Néha sikerült hazudnom, de ez most nyilvánvaló.
- A semmi miatt sírni?! Ugyan már. Mondd el! - nézett boci szemekkel - Kérlek!
- Hát jó... - akartam belekezdeni, de mikor észrevettem, hogy a nyaklánc a kezemben van, újra előtört belőlem a zokogás.
- Carl bácsiról van szó? - kérdezte szomorú hangon.
- Honnan tudsz róla? - nem értettem, honnan tudja. - Honnan tudsz te mindent azelőtt, mielőtt elmondtam volna?!
- A tőle kapott nyakláncot szorongatod a kezedben... - nézett az ékszerre, majd újra rám.
- Ó.. Igen.. Meghalt. - rándult össze a gyomrom, mikor kimondtam az utolsó szót.
- Sajnálom. - és hirtelen kikapta a kezemből a nyakláncot és behajította a vízbe. Nem hittem a szememnek.
- Te meg mit csinálsz?! Teljesen elment az eszed?! Az egyetlen emlékem volt róla. És ezt is elveszítettem miattad. Muszáj volt? - futottam be a vízbe, de persze nem találtam sehol.
- Örülök, hogy az emlékeimtől is meg kell fosztani. - vágtam fejbe dühösen. - Nagyon utállak. Nagyon!- ismételgettem. Majd zokogva estem térdre a fájdalomtól.
- Sokkal jobb lesz. Hidd el! - mondta együtt-érzően. - Nyugodj meg...
- Útálom. Nagyon útálom mikor igazad van! - mondtam mérgesen - De most még nem jobb. Sokkal rosszabb. - próbáltam ráterelni arra a gondolatra, hogy most nagyon megbántott. De nem érdekelte. Csak átölelt. A bőre perzselte az enyémet. Én fáztam mivel a víz, mikor berohantam átáztatta a ruhám, és a fújdogáló szél így nagyon hidegnek tűnt. Mikor kezdtem abbahagyni a sírást, hirtelen felkapott és bevonszolt a tengerbe.
- Hé te nem normális! - visítottam a karjaiban - Engedj már el! - ütögettem a kezét.
- Majd ha beljebb mentünk - jött újra elő az arcán az a féloldalas mosoly, amibe már úgy éreztem, hogy kezdek beleszeretni...
- El ne engedj! - visítottam a nyakába kapaszkodva, mert már a víz a hátamat súrolta.
- Csak akkor viszlek ki, ha megígéred, hogy nem fogsz szomorkodni. - kérlelt, vagyis nem, fenyegetett meg.
- Az nem lesz könnyű..
- Dehogynem - engedett lejjebb nevetve.
- Jó-jó, megígérem. Csak vigyél ki. - Már lassan fuldokolt a nevetéstől. Mikor kiértünk letett, ahogy mondta.
- Látom jól szórakozol - törtem ki én is nevetésben.
- Ez az arc mindent megért - szorongatta úgy meg az arcom, ahogyan a nagyszülők szokták.
- Hé! Ezt még egyszer ne csináld, mert megütlek! - fenyegettem meg.
- Mit? Ezt? - és újra a két ujja közé vette az arcom, majd futásnak eredt.
- Gyere ide! - futottam utána nevetve. Majd hirtelen megállt.
- Mi az? - kérdeztem ijedten.
- Semmi, csak mennem kell... - mondta szomorúan. Szomorú attól, hogy itt kell hagynia? Ez furcsa.
- Hát. Majd akkor holnap a suliban.
- Oké. Szia.
- Szia. - Sétáltam ki a partról.
Otthon már boldog voltam. Nem hittem volna, hogy segíteni tud, de túlléptem Carl bácsi halálán. Most azt gondoljátok, hogy nem is szerettem... Az az igazság, hogy nagyon is. De új ember költözött a mai nappal a szívembe. Nem gondoltam, de így van. Beleszerettem Jake-be.
×××
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése